„Mindig, mindig, mindig egy jobb világért imádkozunk. De amíg továbbra is egymást és a bolygót pusztítjuk, ez sajnos nem fog megtörténni” – mondja Andy Bell második szólóalbuma, a Ten Crowns kapcsán. A vele készült friss interjúban mindezek mellett az önbizalomról, a szintipopról és egy fogpótlás történetéről is mesél, ami kapcsán megszületett a lemez címe.
Lassan 40 éve annak, hogy – miután a Yazoo duót a sikerek csúcsán egy posztumusz brit listavezető albummal a zsebében feloszlatta, majd az Assembly projektet még ennél is korábban jegelte – Vince Clarke megalapította minden idők egyik legsikeresebb brit popcsapatát: az Erasure-t. Most azonban egyelőre csak az Erasure egyik fele, Andy Bell ünnepel: második szólólemeze, a Ten Crowns ugyanis rögtön a megjelenése után a brit albumlisták 14. helyén nyitott – a második legmagasabb pozícióban. A turné egy nappal a megjelenés előtt indult, amivel első körben Andy a brit szigetország városait járta körbe. Végig kapcsolatban voltak egymással, de csak most – hogy rövid szünetet tart, mielőtt június 12-én Frankfurtban ismét színpadra lép – tudott válaszolni Janurik János kollégánk kérdéseire. Fogadjátok szeretettel kettejük beszélgetését! A vonal túloldalán: Mr. Andrew Bell.
Janurik János: – Szia Andy! Először is nagyon köszönöm, hogy időt szakítottál a kérdéseim megválaszolására – és gratulálok a Ten Crowns megjelenéséhez, valamint a turné sikeres indításához! A turné május 1-jén indult Yorkban, az album pedig másnap jelent meg. Hadd kezdjem egy kötelező kérdéssel: közel négy évtizedes popzenei pályafutással a hátad mögött mennyire voltál még izgatott az első fellépés előtt? Hogyan fogadta a közönség a nyitókoncertet? Most, hogy véget ért a turné első szakasza: melyik brit koncert maradt meg benned a legélénkebben – és miért?
Andy Bell: – Az első koncert előtt mindig ideges az ember – ez teljesen természetes. Sokat próbáltunk Nashville-ben, volt egy sikeres bemelegítő fellépésünk is egy hajón, és külön öröm, hogy Andy Whittle (az Erasure turnémenedzsere – a szerk.) is velünk volt – így biztos kezekben érezhettük magunkat. Stephen, a párom, szervezte az egészet, sőt, még egy saját kiadót is létrehozott a Ten Crowns számára. Ember, ez hatalmas munka volt – nem is gondoltam volna! Számomra a legemlékezetesebb koncert Londonban volt, illetve egy kis walesi színházban, ami eredetileg sebesült katonák kórházaként működött.
– Azoknak, akik még nem nézték meg a setlistet: hogyan áll össze a koncertprogram – spoilerek nélkül? Várhatóak-e változások a turné későbbi szakaszaiban?
Andy: – Hat vadonatúj dal, egy fantasztikus feldolgozás és sok frissített Erasure-szám szerepel a műsorban. A program alapvetően nem fog változni – hacsak nem adunk hozzá, vagy nem veszünk ki egy-egy dalt.
– A Ten Crowns címe akár egy modern tündérmeséé is lehetne – a szegény fiú, aki végül elnyeri a királyságot. Szerinted tükrözi az album a személyes utadat? Hogyan sikerült ilyen pozitívnak és felemelőnek maradnod ennyi év után is?
Andy: – Őszintén szólva sokáig nem találtunk megfelelő címet. Aztán Miamiban éppen tíz koronát rakatott be a fogorvosom, és beugrott: legutóbb az ABBA-Esque EP előtt történt hasonló – szóval úgy éreztem, ebben van valami mágikus. Ami az önbizalmat illeti: igen, valóban megerősödtem, de nem is tudom pontosan, hogyan. Talán az életkor is szerepet játszik – most már elég erősnek érzem magam, hogy a saját lábamon álljak.
– Az új dalok szinte mind slágergyanúsak – nemcsak a kluborientált számok. Mit gondolsz, mitől lett ilyen különleges ez az album? Talán a közreműködők, az időzítés és a kreativitás tökéletes találkozása?
Andy: – Szerintem mindez együtt számít. Dave-vel már régóta dolgozunk ezen a projekten, és a Neon után azt éreztem, hogy változik az önbizalmam – és most végre tényleg megkapom azt az elismerést, amit mindig is reméltem.
– Egy régi álmod vált valóra Debbie Harryvel közös duetted révén. Hogyan jött létre ez az együttműködés? Ismerte az Erasure Blondie-feldolgozásait? A ti dalotoknak van valami köze Debbie Liar, Liar című filmzenéjéhez – a címen kívül?
Andy: – Tudtam, hogy Debbie imádja a „Liar” és a „Heart” szavakat – és a dalban fantasztikus teljesítményt nyújtott, aminek nagyon örülök! Az adminisztratív háttérmunka viszont már egy másik történet…
– A Lies So Deep szintén egy remek duett, Sarah Potenzával. Korábban olyan kiváló énekesnőkkel dolgoztál együtt, mint K.D. Lang, Claudia Brücken és Cyndi Lauper. Vannak még nevek a zenei „álom-listádon”?
Andy: – Nos, Annie Lennox, Barbra Streisand és Kylie biztosan ott vannak rajta.
– A Ten Crowns az évtizedek óta tartó diszkó-szenvedélyed lenyomata, ugyanakkor megmutatja a visszafogottabb, kevésbé táncos oldaladat is. Az olyan számok, mint a Dawn Of Heaven’s Gate, különösen azokhoz szólnak, akik a szintipop sötétebb, mélyebb világát kedvelik. Jól érzem, hogy ez a dal egy jobb világ iránti vágyat tükröz – túl a politikai közhelyeken?
Andy: – Mindig, mindig, mindig imádkozunk egy jobb világért. De amíg továbbra is egymást és a bolygót pusztítjuk, ez sajnos nem fog megtörténni.
– Számomra a For Today az 1980-as évek elejének szintipop-hangulatát idézi: tiszta, energikus és táncra csábít. Korábban mondtad, hogy manapság nem igazán tudsz mit kezdeni a klubzenével – még ha szeretsz is táncolni. Vannak olyan előadók, akik még mindig meg tudnak mozgatni otthon, ha táncról van szó?
Andy: – Ebben a műfajban számomra Rihanna, Robyn és Roisin Murphy a legjobbak – ők az abszolút kedvenceim.
– Az albumot záró Thank You egy szinte teljesen a cappella, gospel-hangulatú pillanat. Hogyan tudod ilyen hosszú karrier után is megőrizni a hangod erejét és érzelmességét? Vince Clarke bizonyára nagyon jól döntött 1985-ben…
Andy: – Őszintén szólva, magam sem tudom. Elkötelezettség kell hozzá – és az, hogy bele tedd a saját élettapasztalatod a hangodba.
– Úgy tűnik, a Dave Audéval való együttműködés igazán termékeny volt. Miben különbözött a munka vele ahhoz képest, amikor Vince-szel dolgozol? Hogyan készültetek fel együtt a turnéra?
Andy: – Dave nagyon kedves srác – akárcsak Vince. De azt hiszem, itt a dalszerzés kevésbé volt kötött, mivel nem volt határidő. Ez sokat számított!
– Ha már Vince szóba került: hallotta már a Ten Crowns-t? Melyik dal tetszett neki a legjobban? Elképzelhető, hogy készít remixet valamelyikből?
Andy: – Lehetséges, hogy készül remix – azt mondta, nagyon tetszett neki a dal, és különösen az énekteljesítményt dicsérte.
– Jövőre lesz az Erasure debütáló albuma, a Wonderland 40 éves. A 2025 szeptemberére tervezett különleges rajongói estek rekordidő alatt teltházasak lettek. Terveztek még bármi mást is az évforduló alkalmából – például új anyagot vagy turnét?
Andy: – Jelenleg még nincsenek konkrét tervek!
– 1994-ben az I Say I Say I Say lemez kapcsán azt mondtad: „Hallgathatod walkmanen, autóban, gyakorlatilag bárhol.” Kinek és milyen alkalmakra ajánlanád 2025-ben a Ten Crowns-t?
Andy: – Bármelyik baráti társaságnak, akik egy kocsmai este után hazatérnek – hogy még otthon is kerek legyen az este, egy kis tánccal a végén!
– A turné Németországban folytatódik, egy olyan országban, ahol az Erasure a kezdetektől fogva különösen népszerű. Milyen emlékek vagy érzések jutnak eszedbe a német rajongókról?
Andy: – Mindig nagyon kedvesek és közvetlenek. Úgy érzem, valóban törődnek velem – ez nagyon jól esik.
– Emlékszem egy 1994-es interjúra, ahol elmondtad, hogy az első külföldi utad egy németországi csereprogram volt, Nettetalban. Ez érdekes párhuzam Martin Gore (Depeche Mode) történetével, akinek szintén volt hasonló élménye – sőt, máig tartja a kapcsolatot németországi barátjával, Uwe-val. Neked is maradtak ilyen emlékeid vagy kapcsolataid Németországhoz?
Andy: – Igen! Az egyik levelezőtársam, Karin, egyszer eljött egy dedikálásra. Nagyon örültem, hogy újra láttam, meg is öleltem – azt hiszem, kicsit meg is lepődött!
Ha valaki szívesen hallgatná Andy Bell hangját nemcsak lemezen, hanem élőben is: június 12. és 19. között hat német városban is fellép, köztük Frankfurt, Berlin és Köln állomásokkal. Jegyek és részletek Andy Bell hivatalos oldalán találhatók.
Szöveg: Janurik János
Külön köszönet az exkluzív koncertfotókért: John Brown Photography