Eljött hát ez a nap is. Egy korszak lezáródni látszik, de ez egy új kezdetét is jelenti. Jobb lesz vagy rosszabb? Ezt majd az idő eldönti. Megnyitotta ugyanis kapuit a Barba Negra új helyszíne a csepeli Szabadkikötőnél. Ugyan nem a nyitóbulit csíptük el, de azt gondolom, hogy metál vonalon október 16-a volt A kezdet. Arch Enemy, Behemoth, Carcass és Unto Others. Szerintem nem is kell ezt tovább ragozni, lássuk milyenek voltak az első tapasztalataink a zenekarok és a friss szórakozóhellyel kapcsolatban.
Az 100 százalékban érezhető volt, hogy a helyszín még nem volt teljesen felkészülve a nyitásra, de azt gondolom, hogy ezt folyamatában orvosolni fogják. Viszont. Hatalmas piros pont, hogy érkezésünkkor, már a színpadon játszó Unto Others jól szólt. Ez azért némi megnyugvásra adott okot. Ahogy egy kollégám fogalmazott, zenéjük a The Cure és a The 69 Eyes szerelemgyereke.
Ami már jobban beütött számomra. az a Carcass. A cseppet sem fiatal formáció olyan energiával csapott a húrok közé, amit öröm volt nézni. A Jeff Walker és Bill Steer vezette csapat sajnos nem csinál rendszert a kishazánkban történő koncertezésből, így nekem ez volt az első alkalmam látni őket, de amit kaptam, zseniális volt.
Ritkán mondok ilyet, de élőben átütőbben szóltak, mint stúdióanyagon, legalábbis nekem sokkal inkább működött így. Mondjuk személy szerint mindig is jobban értékeltem azt a fajta puritán zenélést, amit a Carcass csinált, mindenféle nagyobb volumenű díszlet és cicoma nélkül, szimplán a muzsikájukkal elvarázsolva a közönséget. Sajnálatosan ebből az élményből csak 45 perc jutott, de az viszont tömény volt. Remélhetőleg a következő alkalomra nem kell 14 évet várnunk, és a játékidő is felcsúszik 90 percre. Bőven lenne rá igény.
Ha már a vizualitásról beszélek, a következő zenekarnak ezt sikerült az estére kimaximalizálnia. A ponyvával eltakart pódiumból már sejthető volt, hogy itt nem csak szimpla zenélés várható, hanem valami sokkal több. Félórás átszerelés után színpadra is lépett a lengyel Behemoth, és velük együtt előkerült az esemény legrosszabb ötlete is, miszerint párás 40 fokban, kvázi nulla levegőnél, gyújtsuk be a pirotechnikát. Csak gratulálni tudok az ötletgazdának, mert számomra innentől kezdve minden egyes, a sátorban eltöltött perc szenvedés volt. Értem én, hogy kell a show, meg a látvány, de azért a józan paraszti ész is dominálhatott volna.
Sajnos itt bukott ki az új hely legnagyobb hiányossága, a szellőztetés. Hiába toltak le Behemothék egy meglehetősen látványos és erős 70 percet, az én szemem előtt csak a kijárat és a friss levegő lebegett. Ettől függetlenül próbáltam, amennyire csak tudtam figyelni a produkciót, és hiába nem én vagyok a zenekar célközönsége, amit letettek az asztalra, az vitathatatlan.
Szerencsére az átszerelés bőven adott időt átszellőztetni a fejemet, és a nap záróakkordja is visszahozta belém a lelkesedést, színpadon az Arch Enemy. A Michael Amott (aki nem mellesleg a Carcass sorait is erősítette a 90-es évek elején és a 2000-es évek végén) által, 1996-ban alapított, kezdetben férfi, majd ezt követően az egyik leghíresebbé vált női frontos formáció augusztusban jelentette meg 11. stúdióalbumát, így a European Siege névre keresztelt, 2021-ről az idei ébre áttolt turné tökéletes alkalomnak bizonyult az új anyag megutaztatására, így a program gerincét is, logikusan a friss, Decievers lemez dalai tették ki.
Igazából semmi kiemelkedő nem volt a produkciójukban. Mindenki profin hozta az elvárt szintet a hangszerén. Még Jeff Loomis gitáros se domborodott ki a sorból, akit annak idején mindenki istenített a Nevermore-ban nyújtott jellegzetes dallamai és ritmikája miatt. Sőt, amennyire a Behemoth-féle blackes vonal nem világom, úgy hiányoltam azt az átütő hangzást, amit az Arch előtt hoztak. Talán az egyetlen, aki jobban pörgött a színpadon, mint Daniel Erlandsson dobos lábai, az Alissa White-Gluz énekesnő.
Az apró, kékhajú hölgy úgy ugrált fel a dobemelvényre és vissza, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a földön, miközben férfiakat megszégyenítő módon hozza a keményebbnél keményebb témákat a torkába rejtett ördöggel. A közönség férfi tagjai, mondani se kell, zabálták a művésznő tornászmutatványait. Valószínűleg bennem van a hiba, hogy ezen kívül semmi kiemelkedőt nem tudok írni fellépésükről, szerintem csak elfáradtam a végére.
Összegezve az estét: a kellemetlen, oxigénhiányos kánikulát, a bárpultok előtt felgyülemlett tömeget és az infrastruktúra kezdeti hiányát (ruhatár, parkoló, fűtetlen külső mosdó) betudom annak, hogy idő előtt kényszerültek kinyitni a helyet, ugyanakkor a technikának és a hangzásnak simán adnék 10 pontot. Minden kezdet nehéz, és azt gondolom, hogy a tulajoknak se az a céljuk, hogy az emberek rossz szájízzel távozzanak a helyszínről. Azt is tudom, hogy már jelen cikkem megjelenésekor is változtak némelyest a körülmények szellőzés tekintetében, szóval igen, jó lesz ez.
Engem még Csepel se zavar, pedig én sem a szomszédban lakom. Talán még az utolsó nappali járatokon igazíthatnának, de az sem vészes. Az biztos, hogy a nézőszámok bizonyítják, hogy kellett már egy ilyen méretű koncertterem a fővárosunkba. Nagy pacsi a Carcass-nak, nálam elvitték ezen a napon a koronát, illetve amin így visszagondolva magam is meglepődök, az a képzeletbeli ezüst a Behemoth-nak jár, hogy a klíma ellenére részese lehettem annak a sötét rituálénak, amit a Barba Negra deszkáin műveltek.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
