A Puskás Arénával végre nekünk is lett egy koncerthelyszínünk, ami alkalmas olyan grandiózus bulik lebonyolítására, mint egy Rammstein koncert, mely banda laza 1350 tonnányi színpadi showelemmel tákolja össze estéről estére szerény színpad- és stadionképét. Ha van koncert, ami messze túlmutat a világot jelentő deszkákon történteken, az a németek egészen brutálisra fejlesztett műsora, aminek a hazai közönség két alkalommal is szem- és fültanúja lehetett.

Régóta váratott már magára egy újabb hazai Rammstein buli, 2023-ra pedig végre minden feltétel adott lett, a jegyeket pedig olyan gyorsan elkapkodták, hogy nem kellett sokat várni a ráadáskoncert bejelentésére sem. A Puskás Aréna a sajnos igencsak megosztóra sikerült Red Hot Chili Peppers koncerttel debütált tavaly zenei helyszínként: bár voltak zónák, ahonnan makulátlan hangzással élvezhették végig a bulit a szerencsésebbek, másoknak csak egy visszhangzó, sokszor – főleg az ének terén – érthetetlen produkció jutott. A lecke tehát fel volt adva, ugyanis bő egy évvel Flea-ék után, július 11-én dörrentek először újra riffek a labdarúgó stadionban.

Elsőre furcsa választásnak tűnt ugyan, hogy az Abélard nevű francia duó nyit mindkét este során a germánok előtt, a helyszínen azonban egyből értelmet nyert a dolog: a két hölgy Rammstein dalokat ad elő zongora átiratban, ami tökéletes háttérzenének bizonyult, mi közben az ember kereste a helyét, a barátait, vagy próbált némi hűsítő nedűhöz jutni a nyári hőségben. Ezerszer kellemesebb, mintha unásig játszott slágerek szóltak volna a hangfalakból, vagy esetleg valamilyen bemelegítő rock/metal banda erőlködött volna, hogy elnyerje a fő csapásra éhes rajongók figyelmét. A páros nem is az alap, hanem az úgy nevezett „B színpadon” muzsikált, ahova még a főműsor alatt is visszatértek egyszer, egy különleges koprodukció erejéig.

Este nyolc után mintegy húsz perccel jött el a várva-várt pillanat, amikor is a Rammstein-logo megkezdte útját a színpad tetejére, ahol megjelent Till Lindemann frontember, s mintegy misét celebráló papként ereszkedett hívei közé a gigantikus páternoszteren, mely a színpad közepén liftezte fel-le időnként a zenekart.

A Rammstein-élmény messze túlmutat egy átlagos koncertélményen: kicsit színház, kicsit performansz, kicsit cirkusz, ahol minden az utolsó mozzanatig ki van előre találva. Azért a „dobjunk már össze a srácoknak egy kivetítőre” felvetés sajnos egészen helytálló, a sima állóhelyről – és elmondások szerint a fenti ülő szektoroknál is hasonló volt a helyzet – ugyanis vajmi keveset láthattunk abból, hogy mi is zajlik a színpadon. A két, színpad két oldalán sréhen elhelyezett kivetítőből hátul állva semmit nem lehetett látni, így csupán a kisebb középső, inkább dizájnelemként, mint sem a messzebb szorultak kisegítésére funkcionáló leden lehetett időnként elcsípni, hogy valóban Tillék bitorolják a színpadot. Cserébe a stadiont már az elején beborító sötét füstfelhőből, az irdatlan mennyiségű pirotechnikai elemből és konfettiesőből mindenkinek jutott. Ez utóbbiból az első, fekete adag egészen korán beborította az egybegyűlteket, hatalmas löketet adva az igazi bulihangulatnak.

A zenekar a 2009-es Rammlied című dallal csapott bele a lecsóba, s bár a hangerővel már ekkor sem volt gond, a hangzás viszont még egészen kásának tűnt, ami az előzményeket ismerve némi aggodalomra adott okot az est további részét illetően, s így valahogy még a másodikként elhangzó slágerdal, a Links 2-3-4 sem jött át igazán. Ezután némi helyezkedésbe kezdtem, s a hátsó hangfalsor mögé tendálva végre nem csak a hangerő, de a sound is megdörrent, későbbi információk alapján pedig ekkorra már mindenhol helyreállt a hangkép, a második napra pedig már ennyi kellemetlenség se jutott, s már az elején patika hangzás fogadta a szerdai etap résztvevőit.

Valószínű sokaknál a füldugók is hamar előkerültek, én személy szerint ugyan imádom, ahogy minden zsigeremet átjárja az üvöltő zene lüktetése, végül is nem dumcsizni – pláne nem mások szövegelését hallgatni –, hanem koncertre jöttem, de persze az is érthető, hogy több ilyen este után könnyen a fül-orr-gégészeten köthet ki az ember. De még az is megéri, ugyanis az időnként diszkóba hajló ipari menetelősdihez elengedhetetlen, hogy a mellkasunkban érezzük a mélyek zakatolását. Míg a hangerőt decibelben, a hőséget celsius fokoban dobta meg rendesen a pirotechnika: a küzdőtéren négy hatalmas oszlop hivatott odafűteni a nagyérdeműnek, de úgy, hogy még a fenti szektorokat is rendesen megperzselte egy-egy lángcsóva.

Mindig hátborzongató látvány, amikor egy ekkora stadionban előkerülnek a telefonfények, és kivételesen nem feleslegesnél feleslegesebb izgő-mozgó koncertfelvételekre használják a kütyüket, hanem hangulatvilágításra, mellettük pedig egy-két klasszik öngyújtó is felbukkant a lassúzós Zeitre, ami után egy éles váltással egy hatalmas industrial partyban találhattunk magunkat, ahol a Deutschland szolgáltatta a talpalávalót, hogy aztán még nagyobbat üssenek a fő műsoridő záróakkordjai: Radio, Mein Teil, Du hast, majd végül a Sonne…

Az első ráadásblokkban aztán a „B színpadot” vette birtokába a brigád, hogy onnan szerenádozzák egyik legnagyobb korai slágerük, az Engel lecsupaszított, zongorás verzióját rajongóiknak, amihez a kíséretet ki más is adhatta volna, mint a bulit bemelegítő Abélard. A zseniális intermezzo után a közönség tetején, csónakokkal „eveztek” vissza a monstrum, szinte erődként funkcionáló színpadra a Rammstein tagjai, ahol amúgy végignézhették a közelebb állók az est folyamán többek közt hogy Flake Lorenz nem elég, hogy aranyló göncében egy futópadról kezelte a billentyűket – nem akármilyen pózokat produkálva –, de hű társa, Lindemann még meg is pörkölte kicsit egy üstben, és persze az óriás babakocsi sem úszta meg, hogy ne boruljon lángokba.

Egy rendes kivetítő azért tényleg dobott volna valamennyit az élményen ismervén ezen jeleneteket, de olyan pirotechnika mellett, amit állítólag még Újbudáról is látni véltek, tökéleres hangzással, nem gondolom, hogy bárkiben is különösebb hiányérzet keletkezett volna. Az első ráadásra maradt még az Ausländer, a Du riechst so gut, majd az Ohne dich, ami után szomorúan volt kénytelen konstatálni a nagyérdemű, hogy hamarosan bizony megint Rammstein nélkül maradunk, pedig jó páran lehetünk, akik még bizony a duplázásra is bármikor rádobnánk pár lapáttal.

Persze nem kell félteni a németeket, a végére is odasóztak még egy hatalmasat: a Rammstein című nótánál előkerült a Lindemannt tűzpávává varázsló, elképesztő látványt nyújtó lángcsóva is, majd a záró Ich will / Adieu páros, mely utóbbi dal immáron a Rammstein Never Let Me Downjává avanzsált, a sűrű karlengetésekkel pedig lehet, hogy már jó páran a közelgő Depeche Mode bulira melegítettek. Ezek után már tényleg itt volt az ideje a búcsúnak, a zenekar pedig a lelkes közönség előtt hosszasan térdelve és meghajolva köszönte meg mindkét este a töretlen támogatást és jelenlétet.

Kedden és szerdán ismét egy olyan produkciónak lehettünk tanúi, amire egészen biztosan sokáig emlékezni fogunk még. Nem csak vizuálisan, de zeneileg is tökéletesen fel volt építve a bő két órás koncert, felölelvén a lassan 30 éves zenekar legfontosabb dalait, ámulatba ejtő körítéssel. Nem véletlen, hogy sokak szerint nincs jelenleg a Rammsteinnél látványosabb koncertbanda, ahogy az sem, hogy rég mozgatta meg koncert ennyire a szcéna kedvelőit, mint ez a hét eleji két buli.

 

Szöveg, képek: Máté Évi

A koncerten elhangzott dalok:

Rammlied
Links 2-3-4
Bestrafe mich
Giftig
Sehnsucht
Mein Herz brennt
Puppe
Angst
Zeit
Deutschland (Remix by Richard Z. Kruspe)
Deutschland
Radio
Mein Teil
Du hast
Sonne

Első ráadás:

Engel (with Abélard)
Ausländer
Du riechst so gut
Ohne dich

Második ráadás:

Rammstein
Ich will
Adieu