Szerencsére egyre kevesebb olyan legendás formációt tarthatunk számon, mely még nem járt hazánkban, és immáron egy újabb nevet húzhatunk le a listáról: kedd este végre Magyarországon köszönthettük a Pixiest. A tényhez, hogy most először játszottak nálunk ugyan valamelyest az is hozzájárulhatott, hogy az 1986-ban alakult zenekar anno majdnem tíz évre visszavonulót fújt, 2004-es újjáalakulásuk óta azonban mégiscsak nagykorúvá vált már az akkor született generáció is, így kifejezetten váratott magára egy hazai buli.
A zenekar felállása az évek során csak basszusfronton változott, nem meglepő módon, a hagyományokhoz hűen megmaradt a poszton a női – vokálban is jelentős – vonal: 2014 óta az a Paz Lenchantin teszi teljessé a Pixiest, aki már az A Perfect Circle-ben, vagy a Billy Corgan-Jimmy Chamberlin páros neve által fémjelzett Zwanben is megfordult, hegedűn pedig például a Queens of the Stone Age-ben is közreműködött már.
A fent említettek, és az olyan extra adalékok, mint hogy sok más banda mellett például a Nirvana is erősen inspirálódott a Pixies munkásságából ellenére is erősen kezdtek kirajzolódni a kérdőjelek a fejemben a koncert napjához közeledvén, melyek ívei igazán csak a helyszínre megérkezve formálódtak kerekre. Mintha zenerajongó barátaim, ismerőseim mellett teljesen elment volna a zenekar, de első blikkre a Parkban úgy tűnt, hogy mindez Magyarország teljes lakosságára igaz lehet. Az előzenekar hivatalosan kiírt kezdésekor még csak lézengtek az emberek, igaz, a színpad előtti placcra már letelepedtek egy páran foglalni a helyet. Innentől kezdve már nem csak azt vártam kíváncsian, hogy vajon kikből tevődik össze az amerikai brigád közönsége 2022-ben hazánkban, hanem hogy egyáltalán hány embert tudnak megmozdítani napjainkban errefelé.
Nem volt túl hálás feladata, mégis remekül helytállt az ekkor még szerény számú közönség előtt a 2015-ben egyszemélyes projektként indult, majd négy fősre duzzadt banda, a Klangstof. A srácok első holland zenekarként pár éve a Coachellát is megjárták, és ha nem is azok a fajta figurák, akik egyből belecsapnak a lecsóba, alig több mint 25 perces műsoruk végére rendesen beindultak.
Kicsit ugyan furcsán hatott, vagyis inkább indokolatlannak tűnt a két szólógitár, sampler, dob felállás – egy basszusgitárosnak igazán helyet adhattak volna még az azt pótló hangminták helyett, illetve talán a két hathúrosra sem volt annyira szükség –, de a kellemes, kicsit andalgós felvezetés után egészen pszichedelikus indie-zúzdával zárták műsorukat a hollandok, amire már valamennyire a gyarapodó nagyérdemű is be-bemozdult.
Mire elérkezett az este nyolc – a hivatalosan kiírtakhoz képest pontosan tíz percet csúszott a kezdés –, annyi biztosan kirajzolódott, hogy nem érdeklődő tinédzserekkel lesz megtömve ezen az estén a Budapest Park. Bár akadtak azért fiatalok, többnyire egyértelműen középkorúak – köztük nem kevés külföldi – tették ki a – kis jóindulattal – félházas közönséget, ahol ugyan akadt egy-egy Bauhaus vagy Cure-póló – ahogy természetesen Pixies is –, egy random járókelő mégse hiszem, hogy meg tudta volna tippelni akár csak nagy vonalakban is, hogy milyen banda lépett ezen a napon a színpadra.
Ha már a világot jelentő deszkákról esett szó, meg kell hagyni, hogy a kezdés pont olyan egyszerű de stílusos volt, mint ami az egész koncertet jellemezte: a már emlegetett basszusgitáros hölgy mellett az alapító tagok, Black Francis énekes-gitáros és Joey Santiago szólógitáros is előre-előre léptek egy-egy momentum erejéig, hogy köszöntsék az egybegyűlteket a nyitó dal alatt, épp olyan természetességgel, mint ahogy közben is hangoltak még hangszereiken, és persze az idén 60. életévét betöltő David Lovering dobosról sem feledkeztek meg.
Közben az is kezdett körvonalazódni, hogy itt bizony vérbeli rajongók gyűltek össze: senki se azzal volt elfoglalva, hogy magasba tartott telefonjával minél jobb minőségben vegye az előtte állók szintén hasonló pozícióban levő készülékeit, hanem láthatóan ismerték, és szerették az elhangzó dalokat, melyekből egy jó adag jutott erre az estére is. Ehhez kellően megadta a löketet a Gouge Away / Wave Of Mutilation kezdés, és ugyan az új nótákra valamelyest kevésbé volt vevő a nagyérdemű, azért azok se lógtak ki a műsorból, inkább csak az érződött, hogy kevesebben ismerték őket.
A Pixies sem az a banda, akik ugyanazt a setlistet játszanák estéről estére, de az olyan slágerek, mint a Hey, a La La Love You, a Monkey Gone To Heaven, a Debaser vagy a Here Comes Your Man természetesen most is szerves részét képezték az estének, s ezekre a szerzeményekre már az emlegetett mobiltelefonok is kezdtek előkerülgetni, melyek száma nem meglepő módon a Where Is My Mind?-ra csúcsosodott ki.
Ez lehetett volna akár egy katartikus pillanata is az estének, de valahogy mégis inkább úgy éreztem, hogy már megbánta azt a bizonyos karibi utazást Francis, amikor is halakkal haverkodva megírta legnagyobb slágerét. Persze itt fontos megemlíteni, hogy a frontember – zenésztársaival egyetemben – nem épp az érzelmek embere a színpadon, szinte pókerarccal tolta végig ezt a koncertet is – ahogy Santiago arckifejezése se árulkodott arról, hogy a bulit egy jó húrszakadással fejezte be. Konferálások sincsenek, de nem is hiányoztak: itt egyértelműen a daloké főszerep, melyekből Budapestre közel két órányi – nagyjából 1 óra 50 percet játszott a zenekar – jutott.
Szöveg, fotók: Máté Évi
