A Brontosaurus Law – Joel Gibb, azaz a The Hidden Cameras legújabb kislemeze, a hamarosan megjelenő BRONTO album előfutára – az idő megállíthatatlan erejéről, az élet látszólagos megváltoztathatatlanságáról és az értelem kereséséért folytatott küzdelmünkről szól.
Gibb maga mögött hagyja a szívfájdalmat, és az önszeretetnek szenteli magát. Ugyanakkor hű marad önmagához: ezt a gyengéd üzenetet humorral fűszerezi, a számot egy üvöltő dinoszaurusz-kiáltással nyitva, utalva az ikonikus ősgyík fallikus nyakára. Ez a játékos ellentmondás – őszinte, mégis öntudatos – teszi a The Hidden Cameras visszatérését olyan magával ragadóvá. Joel Gibb, a The Hidden Cameras frontembere Janurik János kérdéseire válaszolt.
Janurik János: – A Beltane ünnepe a kelta hagyományban a termékenység és a szerelem ünnepe, ahol a májusfa fallikus szimbólumként jelenik meg, az élet és a szenvedély újjászületését jelképezve. A fallikus szimbólumok jelenléte a történelem során egyetemes jelenség: egyes kultúrákban tisztelet övezte, másokban elutasítás. A rómaiak Priaposz istenhez kötődő kultusza szintén a falloszhoz kapcsolódott, és a hiedelmek szerint védelmet nyújtott a gonosz ellen. A középkori Európa egyházatyái viszont küzdöttek ezzel az örökséggel, és ez a harc máig tart. Számodra ez a szimbolika provokációt, vagy inkább a szerelem jelképét hordozza?
Joel Gibb: – Nem tudok elég okos választ adni erre. A fallikus szimbólum a néző szemében van. Ami eredetileg nem annak szánt dolog, azt is lehet így értelmezni.
A görögül „mennydörgést” jelentő BRONTO-val a The Hidden Cameras egy olyan albummal rukkol ki, amely újraírja a pop határait. Joel Gibb, a legendás projekt mögött álló látnoki elme, egy rendhagyó meta-dance-pop lemezt szentel választott otthonának, Berlinnek – olyan elektronikus nagyágyúkkal dolgozva együtt, mint a Pet Shop Boys, Vince Clarke és sokan mások.
Pumpáló basszusok, lélekkel teli zongoraakkordok és melankolikus vonós hangszerelés (a régi zenésztárs, Owen Pallett közreműködésével) jellemzik a How Do You Love?-ot, amelyben Joel Gibb tökéletesen ragadja meg azt az édesen keserű pontot eufória és fájdalom között, ahol a diszkó lelke lakozik. Ezt a dalt tette a Pet Shop Boys egy igazán bombasztikus diszkó-himnusszá, ami garantáltan felállítja a hallgatót a karosszékből.
A második kislemez, az Undertow, szintén saját remix EP-t kapott. Vince Clarke csillogó ’80-as évekbeli szintipop köntösbe csomagolta, Yazoo-stílusban fülbemászóvá téve – garantáltan jókedvre derítve a hallgatót.
J.J.: – A Pet Shop Boys és az Erasure – a Soft Cell és a Bronski Beat mellett – rengeteget tettek azért, hogy szintipop slágereiken keresztül a melegek elfogadottabbá váljanak nemcsak a közösségen belül, hanem azon kívül is. A ’80-as években, Thatcher hírhedt homofób politikája mellett vagy ellenére sok szempontból nyitottabb volt a közeg, mint manapság, amikor bizonyos politikusok kirekesztő kampányokból próbálnak tőkét kovácsolni. Neked kik adtak bátorságot akkoriban? Kik voltak a zenei előképeid a gay-pop szcénából? Van személyes kedvenced az Erasure vagy a Pet Shop Boys diszkográfiájából?
J.G.: – Gyerekként nőttem fel a ’80-as években, és szerettem a Depeche Mode-ot és a Pet Shop Boys-t is. Just can’t get enough és What have I done to deserve this!
Hetedik stúdióalbumával, a BRONTO-val Joel Gibb olyan úttörők nyomdokába lép, mint Lou Reed vagy David Bowie. Bár a lemezt Münchenben – a bajor diszkó és éjszakai élet fellegvárában – rögzítették, Berlin ihlette. A Kanadából származó Gibb már több mint tíz éve él a német fővárosban, ami elkerülhetetlenül nyomot hagyott a The Hidden Cameras hangzásán. A folk és country kitérők után a müncheni producerrel, Nicolas Sieriggel (Joasihno) közösen alkotta meg a BRONTO-t – egy rendhagyó elektronikus meta-dance-pop albumot, az éjszaka gyermekeinek.
Az éjszakai kluboknak mindig is központi szerep jutott a queer kultúrában: egyszerre voltak az ellenállás és a közösség terepei. A BRONTO ezek színes aspektusait tárja fel a maga egyedi módján, tisztelegve az úttörők előtt – és méltán helyezve magát közéjük.
J.J.: – Münchenről, zenei vonatkozásban rögtön Freddie Mercury jut eszünkbe. Ahogy a róla készült film is bemutatta: a Queen frontembere gyakran látogatta a város melegklubjait, és ott kezdett el dolgozni első szólóalbumán, amiről így nyilatkozott: „Rengeteg ötletem volt, amik ki akartak belőlem törni, és rengeteg olyan zenei területet akartam felfedezni, amit a Queenen belül nem igazán tudtam megtenni.” Nálad is valami hasonló játszódott le, amikor az electro-disco vizeire eveztél az új albumoddal?
J.G.: – Gyakran gondolok Freddie-re, amikor Münchenben vagyok – különösen, amikor a Gärtnerplatz környékén sétálok. Fontosnak éreztem, hogy egy másik városban rögzítsem a BRONTO-t. München mindig is otthonos hely volt számomra. És persze ott vannak a „meleg” elektronikus asszociációk is (Moroder), amiből szintén ihletet merítettem.
A BRONTO-n Joel Gibb különböző zenei jelmezekbe bújik. A félig instrumentális Full Cycle és Wie wild kis filmzenés eposzokra emlékeztetnek, Ennio Morricone és Vangelis világát idézve.
J.J.: – Amikor először meghallgattam a Wie wild-et, rögtön eszembe jutott egyik kedvenc szintetizátor-albumom, Vangelis China-ja. Jól érzem, vagy más forrásból jött az inspiráció? Van kedvenc filmzenéd, amit a mozitól függetlenül is bármikor szívesen meghallgatsz?
J.G.: – A Wie wild egy különleges dal: félig filmzenei instrumentális, félig érzelmes ballada-himnusz. Szerettem volna az album elejére és végére olyan számokat, amelyek megtörik a táncos textúrákat, és másféle drámát adnak a lemez egészének. Bár nagyra becsülöm Vangelis-t és Morriconét, nem szoktam rendszeresen filmzenét hallgatni. Ha választanom kellene, a Blade Runner soundtrack az, amihez gyakran visszatérek.
A dubos, downtempo szintipop I Want You a pop egyik leggyakoribb vallomásával játszik – Depeche Mode-i kacsintással. Martin Gore is énekelhetné: annyira az ő hangját idézi, a vágytól fűtött, követelőző szerelem-akarás minden sorában. Számomra ez az album csúcspontja.
J.J.: – Te hogyan látod mindezt? Mit jelent számodra a Depeche Mode zenéje? Mint a Mute Song művésze, hogyan tekintesz arra a bandára, amely elsőként hozott komoly sikert a kiadónak? Ápolsz-e különleges kapcsolatot Daniel Millerrel is?
J.G.: – A Depeche Mode különleges helyet foglal el a zenei DNS-emben. Hét éves voltam, amikor először hallottam a People Are People-t, és azóta is rajongójuk vagyok. Már 20 éve vagyok a Mute Songnál, így tényleg olyan, mintha egy család része lennék.
A grandiózus Don’t Tell Me That You Love Me tökéletes lezárása az albumnak – Owen Pallett vonós hangszerelése még hazafelé is ott cseng a fülünkben. Ez az a szám a BRONTO-n, amely leginkább emlékeztet a The Hidden Cameras érzelmes folk-popjára, és valójában tisztelgés a múlt előtt: Gibb még 2007-ben írta, és az akkori vokálok hallhatók benne. A BRONTO így évtizedeket átívelő időkapszulává válik, amelyben Gibb párbeszédet folytat fiatalabb önmagával – két évtized múltán is felidézve a The Hidden Cameras gyökereit.
J.J.: – Hogyan értékeled eddigi zenei pályádat? Mire vagy a legbüszkébb? Melyik az „igazi” Joel Gibb – a folk-pop dalszerző, vagy az elektro-disco dalnok, aki táncparkettre szánt számokat énekel? Tudod-e már, milyen irányt vesz a következő albumod?
J.G.: – Nem hiszem, hogy létezik „igazi” énem. Mindig valami újat akarok csinálni. Talán hiba, hogy nem ragaszkodom egyetlen műfajhoz, de én mindig is csodáltam azokat a művészeket, akik újra feltalálják magukat, vagy legalább fejlődnek valamerre. Nem szeretek befejezetlen dolgokról beszélni, de igen: már rögzítettem új anyagot, és valami váratlan dolog lesz.
J.J.: – Az új turnén teljes egészében a BRONTO-ra koncentrálsz, vagy a folk-pop is helyet kap? Van olyan helyszín, amit különösen vársz?
J.G.: – Az idei koncertjeim során általában a Don’t Tell Me That You Love Me-vel nyitok, aztán gitárral egy egész szettet játszom a régi anyagból. Ezután jön egy teljes elektronikus rész, benne a Carpe Jugularral. A végén gyakran vendégénekes vagy zenész is csatlakozik hozzám. A legjobban arra várok, hogy először játszhassak Lengyelországban, ráadásul barátaimmal, az Efterklanggal együtt.
Joel Gibb Magyarországhoz legközelebb Bécsben, a Chelsea klubban lesz látható és hallható 2025. november 6-án.
J.J.: – Bécs már több zenei referenciát is kapott a poptörténetben – gondoljunk csak az Ultravox klasszikus Viennájára, vagy Andreas Dorau Wien albumára. Nemrégiben Dorau koncertet adott a Chelsea klubban, ahol te is fellépsz. Milyen kapcsolatot ápolsz Bécssel?
J.G.: – Az első hátizsákos európai utam során, friss egyetemi végzősként minden nap írtam dalokat. Az A Miracle-t Párizsból Normandiába tartva írtam, majd néhány héttel később Bécsben született a High Upon The Church Grounds. Ez egy templomhoz kapcsolódik, a diákszálló közelében, ahol megszálltam. Bárcsak emlékeznék, melyik templom volt! Azóta már 13-szor játszottam Bécsben, de templomban még soha. Úgy érzem, ennek már nagyon itt lenne az ideje.
Turnédátumok (válogatás):
szeptember 11.: Berlin, Rough Trade Store
szeptember 15.: London, Rough Trade East Instore
november 3.: Prága, Café v lese
november 6.: Bécs, Chelsea
november 15.: Varsó, Niebo (különleges vendég: Efterklang)
november 19.: Berlin, Berghain Kantine
december 9.: Madrid, El Sol
december 10.:- Barcelona, Upload
december 12.: Lisszabon, Musicbox
Szöveg: Janurik János
Fotók: Max Zerrahn
