Mikor megtudtam, hogy ismét hazánkba látogat a mongol The HU, volt még bennem némi vacillálás a koncerten való részvételemmel kapcsolatban, mert ugyan engem se került el a formáció korai sikere, köszönhetően jellegzetes stílusuknak, de nem feltétlenül képezik zenei portfólióm aktív részét. Végül úgy döntöttem, miért is ne, elvégre garantáltan egy nem hétköznapi produkciónak lehetek szem- és fültanúja, így július 17-én tiszteletemet tettem a mongolok Budapest Parkos koncertjén, ahová Gunnar és zenekara kísérték el őket, egyenesen a napfényes Kaliforniából.
Magamhoz képest elég korán megérkeztem, mondván van még fél órám a bemelegítő formációig, akklimatizálódok egy picit. Ez a folyamat a vártnál egy picit hosszabbra nyúlt, ugyanis a 19:10-re kiírt kezdésekor a gunnaros srácok még a kanyarban se voltak, hiába volt látszólag minden startra készen a színpadon.
Végül olyan 19:30 magasságában a húrok közé csapott a pofátlanul fiatal, még csak 22 éves Gunnar Gehl társaival, elindítva ezzel az esti zenei hullámvasutat. Mert számomra picit az volt az egész. Kezdve ezekkel a fiatal srácokkal, akik metalos keménykedés helyett egy abszolút szerethető, country elemekkel tűzdelt pop-rock produkcióval lepték meg a nagyérdeműt, kisebb nagyobb sikerrel.
Én személy szerint tudtam nagyjából, hogy mire számítsak, végeztem némi kutatómunkát, és ugyan eleinte nem voltam elájulva a fiúk stúdióanyagaiktól, élőben rám rendkívül pozitívan hatott a zenéjük. Lehet öregszem, de az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egyre több hasonló, countrysabb jellegű zenét hallgatok, így a kezdődő naplementében nálam abszolút működött ez a lazább hangvételű stílus.
A banda nagyon bitangul szólt, a bemelegítő státusz ellenére is. Szerencsére ez utóbbi már sokat javult az évek alatt. Külön kiemelném a ritmusszekciót, mert sokkal ismertebb formációknál is hallottam már ennél jóval rosszabb produkciót, akár teljesítmény, akár hangzás terén. Sajnos a bandának szűk 30 perc színpadi jelenlét jutott, de én minden percét élveztem, sőt, elhallgattam volna még őket egy darabig.
Elérkeztünk hát az est központi fellépőjéhez, a mongol The HU-hoz. Őszintén szólva egy ilyen lazább zene után a fülem nem nagyon kívánta a keménykedést, inkább a látvány és a show érdekelt első körben, de ez azért némileg változott menet közben. Azt még itt az elején leszögezném, hogy normál esetben engem az utóbbi 10+ évben divattá vált folk-metallal és bármilyen nemzetiséghez kapcsolódó alfajával vallatni lehetne, legyen az menyétprémes magyar, tulokból gluténmentes sört ivó viking, vagy a hátsó fogai közzé szorult rágóval, ír vagy kalóz akcentust imitáló kobold/karibtengerkalózaijohnnydepp. Ez nálam nagyobb, emberiség ellen elkövetett bűn, mint az Unicum Next. Ennek ellenére a The HU nálam mégis más szinten működik. Talán pont azért, mert ezek az emberek nem feltétlen erőszakolják meg nemzetük zenéjét, sokkal inkább átadni igyekeznek azt a szakrális érzést, rezgést, amit akár a jellegzetes torokénekkel vagy a sajátos vonós hangszereikkel érnek el.
Hiába kapott basszust és némi torzított gitárt a produkció, mégsem ezek uralják az összképet. Talán a két kedvencem a doromb és a morin khuur volt, utóbbi egy faragott lófejjel ellátott vonós hangszer. Szerintem a klasszikus A Keresztapa című filmben is ilyen hangszerrel akarták meglepni az urat, csak hiányosak voltak a mongol népi hangszerekkel kapcsolatos információik. Komolyra fordítva a szót, ameddig a legtöbb folk zenekarnál azt érzem, hogy a standard elektromos hangszerek (és a dob) kiegészülnek némi átlagos egyéb, klasszikusabb hangképzővel, a Nagy Hódító leszármazottjai pont a fordítottját hozták létre zenekarukkal, kiemelve a fent említett torokéneklést, mely még inkább egyedivé teszi ezt az amúgy is különleges performanszt.
A helyszínen azért egyszer kétszer volt némi KISS érzetem, de ez lehet csak az egyik főszereplő, Gala gúnyájának köszönhető, véltem felfedezni némi hasonlóságot ő és Gene Simmons között. Dalszövegek tekintetében remélem senki se fog meglincselni, hogy nem írok mélyenszántó elemzéseket, de néha a saját anyanyelvem is megtréfál. Gyanítom a közönség nagy része se vett mongol nyelvleckéket, de így is mindenki önfeledten élvezte ezt a másfél órás rituálét.
Természetesen a többek által ismert Yuve Yuve Yu és a Wolf Totem nem maradt ki a szórásból, így a kezdő rajongók, mint én is, megkaptuk a kötelezőt. Jó, annál picit többet is, pluszban egy Metallica feldolgozást, a Through the Nevert az est végére. Hangzásról jelen esetben nem tudok nyilatkozni, mert nincs tapasztalatom, hogy egy ilyen formációnak miként is kéne szólnia élőben, de annyi szakmai rutin azért szorult a fülembe, hogy semmi se volt zavaró, arányaiban jól működött a dolog. Talán picit pont a torokének volt nekem kevés a mixben, de simán lehet, hogy rossz helyen álltam.
Viszont….. Ami nálam nagyon, de nagyon nem működött és tudom, hogy ez nüansznyi apróság, szőrszálhasogatás, satöbbi. Zenekartag sose vegyen fel sajátbandás pólót koncertre. Erről egy régebbi mém jutott az eszembe, mikor valaki a saját posztját lájkolja és ott van mellette egy oroszlán, aki megnyalja a saját…. Na mindegy, ez legyen a legnagyobb probléma. A The HU teljesen érthetően jutott el rövid idő alatt oda, ahol jelenleg tart és érezhetően bőven van még kraft a bandában. Őszintén remélem, hogy a hirtelen jött sikercunami nem viszi el Dzsingisz Kán Juniorékat egy kevésbé őszinte, iparosabb irányba, mert rettentő nagy kár lenne értük.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
The HU setlist:
Huhchu Zairan
The Gereg
Shoog shoog
Shihi Hutu
Bii Biyelgee
The Great Chinggis Khaan
Mother Nature
Eseerin Vasahina (The Agasar feldolgozás)
Tatar Warrior
Upright Destined Mongol
Black Thunder
Yuve Yuve Yu
Wolf Totem
This Is Mongol
Through the Never (Metallica feldolgozás)
