Tűzcsóvákkal, konfettiesővel, egy igazán profi és energikus koncerttel, méltón köszönt el a Sum 41 a közel telt házas Budapest Arénától. A maratoni bulin a korai, old school pop-punk energiák mellett a keményebb, rockos zúzások és a tavasszal kiadott dupla korong dalai is terítékre kerültek. A koncert előtt a walesi Neck Deep alapozta meg sikerrel a hangulatot.
A több mint tíz éve tevékenykedő Neck Deep a britek körében nagy népszerűségnek örvend, azonban leginkább a Blink-182 hagyatékából táplálkozó együttes zenéjében kevés az egyedi megoldás. A walesi pop-punk banda azért stílusában piszkosul fogós dalokat tud írni, ezt megmutatták keddi, első magyarországi bulijukon is. A srácok a közel 3/4 órás buli alatt sikerrel teremtették meg az igazi punk életérzést, ahol a baromkodás és a mosh pit jól megfért a földönkívüliekről szóló dalokkal és Donald Trump szidásával. A zárás előtti, kissé szájbarágós egységet hangsúlyozó szentbeszéd azonban már túlmutatott az előzenekari szerepen.
A kanadai Sum 41 még tavasszal jelentette be, hogy több mint negyedszázados pörgés után feloszlik, és egy világ körüli turnéval, valamint egy dupla lemezzel búcsúzik a rajongóktól. A kilencvenes évek pop-punk hullámával, a már korábban említett Blink-182-vel karöltve befutott zenekar később inkább rock- és metalbandaként aposztrofálta magát, azonban az idei, dupla búcsúkorong, a Heaven :x: Hell a keményebb vonal mellett szépen visszakacsint a pop-punk gyökerekhez.
A megadott kezdéskor az AC/DC T.N.T.-jének bejátszott felvételére ugrott a deszkákra Deryck Whibley és zenekara. Fekete, lógó trikójában az ülőhelyek messzi távolságából ugyanolyan energikusnak tűnt, mint amikor a 2001-ben kiadott Fat Lippel berobbantak a köztudatba. Mögöttük egy egyszerű zenekaros plakát virított, ezt egyedül a záró etapban egészítette ki egy vörösen izzó szemű, világnak bemutató csontváz. A debütalbum gigaslágerével, a tűzcsóvákkal felturbózott Motivationnel, majd a konfettivel továbbspékelt The Hell Songgal garantáltan megalapozták a hangulatot.
A Sum 41 zeneiségének kettősségét adó, arcon pörgős dalokat tökéllyel váltogatták a zúzósabb és a líraibb számok. A frontember a zenekart övező nagy rajongói családnak dedikálta a zongoraszóval gazdagított Wart, majd részben a szinte telt házas aréna közönségével énekeltette el a kultikus Underclass Hero-t. A dal alatt színes lufik pattogtak az emberek felett, amíg Whibley lelkesen ki nem pukkasztotta az összeset. Az ugrálós, mindenki által betéve tudott slágerek mellett előtérbe kerültek a régebbi, kevésbé játszott, ám a közönség által mindig kért számok, mint például a Noots.
A korai pop-punk energiák rockig és metalig fajulását érzékeltette a spontánnak beállított, ám mégis kissé megrendezett Slayer-részlet és Metallica Master Of Puppets-szóló. Az énekes hangja a könnyed punkos daloknál szólt a legjobban, ám néhol már kicsit túlzottan előtérbe rakták a többi bandataghoz és hangszerhez képest. A Sum 41 világa leginkább a könnyed, tiniéveket idéző megőrülésekben, illetve Whibley sztorizásaiban működött. A frontember a Walking Disaster felvezetésében például elmesélte, hogy a kezében tartott gitárt 17 évesen vette, ezt láthatjuk az első klipekben is, ám valaki ellopta tőle és mindössze pár hete szerezte vissza.
A lassabb blokk lezárásában az akusztikus With Me csendült fel, majd a „szerelmi vacak” után jött egy igazi old-school nóta, a Makes No Difference. Egy dobszólót és kisebb szusszanásnyi intermezzót követően már nem volt megállás, érkezett a zúzós Rise Up, a részben zongorán előadott Pieces és a közönség teljes megőrülését kiváltó Fat Lip és Still Waiting.
Az ülőhelyeken egyre többen pattantak fel ugrálni, azonban a fellelkesültek kezdetben a többiek ellenállásába ütköztek. A fegyelmező sördobálás a ráadásban, a gimisként írt Summer, majd a gigasláger Into The Deep hallatán végleg abbamarad, mindenki egy emberként utazott vissza őrült tinédzserkorába. A maratoni, kétórás buli e pontján már senkiben sem volt hiányérzet és a dal végeztével, az első sorok előtt hálálkodó zenekar láttán a közönség nagy része elindult hazafelé. Ennek ellenére, a korábbi turnéállomásokhoz hasonlóan volt még egy blokk, ahol az idevágó So Long Goodbye-jal vett a zenekar végleges búcsút a hazai közönségtől.
A koncerten elhangzott dalok:
Intro: AC/DC – T.N.T. (magnóról)
Motivation (88 outro)
The Hell Song
Over My Head (Better Off Dead)
No Reason
Out for Blood
War
Underclass Hero
Noots
Landmines
Dopamine
Raining Blood (Slayer feldolgozás, részlet)
Master of Puppets (Metallica feldolgozás, részlet)
We’re All to Blame
Some Say
Screaming Bloody Murder
Walking Disaster
With Me
Makes No Difference
My Direction / No Brains / All Messed Up
Dobszóló
Preparasi a salire
Rise Up
Pieces
Fat Lip
Still Waiting
Első ráadás:
Summer
Waiting on a Twist of Fate
In Too Deep
My Way (Frank Sinatra dal, magnóról)
Második ráadás:
So Long Goodbye
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Máté Évi (A képek nem a helyszínen, hanem a zenekar 2022-es budapesti koncertjén készültek.)