Azt hiszem nyíltan kijelenthetjük, hogy az idei év egyik legjobban várt dátuma június 21-e volt a keményebb zene rajongóinak, ugyanis több kétes minőségű fesztiválos fellépés, aztán majdnem 10 év várakozás után ismét hazánkban pusztít (ezúttal jó értelemben) az amerikai Korn zenekar, akik megalakulásuk óta először tartanak nálunk önálló bulit. Legutóbbi 2012-es és 2014-es Sziget Fesztiválos fellépésük számomra csalódás volt, ezúttal azonban más volt a helyzet.
Az estet a kanadai Deadly Apples nyitotta. Nem ismertem a munkásságukat, de egy gyors guglizás után egyértelművé vált előzenekari státuszuk, hiszen 2010-es anyagukon több számban is kooperáltak Munky-val, a Korn gitárosával. Zeneileg is érezni a fő zenekar hatását, habár a srácok inkább az elektronikusabb indusztriál vonalat részesítették előnyben, aminek köszönhetően olyan lábdob hangzás volt, mintha a Hajógyári Sziget egyik zenés táncos szórakozóhelyén lettem volna. Még az italpultnál is lobogott a gatyaszáram a mélyektől, de azon se lepődtem volna meg, ha leszakad a fél vesém. Azért ezt egy picit túlzásnak éreztem, de hát nem bábszínházba jöttem. A banda vagy a menedzsment amúgy rettentő segítőkész volt a közösségi felületeken, szinte arra is válaszoltak volna az esemény oldalán, hogyha valaki a pontos idő felől érdeklődik. Számomra ez nagy plusz pont a Halálos Almáknak.
Na de el is érkeztünk az est fénypontjához, a nu metál legendához, a Kornhoz. Picit féltem az estétől, mivel a zenekar nem feltétlen a problémamentességéről híres, akár zenei, akár személyes szappanopera terén, de hál égnek ezekből most semmi nem volt jelen. Jó, az eredeti basszusgitáros, Fieldy, visszatérő rossz szokásaira hivatkozva nem vesz részt ezen a turnén, de nem vagyok olyan vaskalapos, fanatikus rajongó, hogy ez gondot okozzon, illetve a pótlására is egy kiváló muzsikust találtak Roberto „Ra” Diaz személyében, aki amúgy a Suicidal Tendencies sorait erősíti.
Helyettesítés terén sose volt panasz a bandára, mindig a legkiválóbb arcokat találták meg a feladatra, akár Ryan Martinie-t (Mudvayne) vagy, a már elhunyt Joey Jordison-t (Slipknot) említve, de érdekességként még idesorolnám a Metallica-s Robert Trujillo fiát, Tye Trujillo-t is, aki pofátlanul fiatalon állt be a kukoricás srácok sorai közzé. Sőt, a jelenlegi dobosuk, Ray Luzier is hasonlóan került a bandába David Silvera 2006-os távozása után. A fickóval amúgy megfogták az Isten lábát, hiszen nem csak zeneileg, hanem mint színpadi látvány elem is részesévé vált a zenekar színpadképének.
Visszatérve a Wikipediáról, nagy örömmel töltött el, de szerintem mindenkit, hogy hiába jelent meg idén, a sorban 14. stúdió albumuk, a Requiem, a program mégis egy amolyan best of volt, mely átívelte a banda minden korszakát. Már kapásból a nyitó dal, a Here to Stay egy igazi múltidéző, hiszen a korong, amin megjelent, az Untouchables idén tölti a 20. évét. Ejj de telik ez a nyavalyás idő.
A banda meglepően jó formában volt, ugyanazt a felszabadultságot éreztem rajtuk is, mint a közönségen, akik egy emberként üvöltve énekelték a felcsendülő klasszikusok szövegeit, néha kisegítve ezzel Jonathan Davis olykor bizonytalannak tűnő hangját. Davis teljesítménye ígyis sokkal jobb volt, mint amire számítottam. A már jól bejáratott dalok, mint például a Falling Away From Me vagy Coming Undone mellett azért az új albumról is tiszteletét tette két mű, a Start the Healing és a Worst on Its Way. A fő szettet a Freak on a Leash-sel zárták, mely személyes nagy kedvencem. Itt még arra is hajlandó voltam, hogy tőlem szokatlan módon „profi” minőségű telefonos videót csináljak egy cimborámnak, aki nem tudott jelen lenni. Iszonyat jó volt a hangulat.
Nem hiányozhatott a színpadról, Jonathan már ikonikussá vált mikrofon állványa se, melyet maga a Mester, H.R. Giger alkotott, az énekes külön kérésére. Egy magamfajta Alien-fannak ez igazi csemege. Jó, az eredeti valószínűleg egy vitrinben hever a hálószobájában. Én is így csinálnám. A hangzásra se volt panaszom, itt már nem akarta a belső szerveimet megerőszakolni a basszus. Lehet ugyan, hogy a ritmusszekció hangosabb volt a gitárosoknál, de engem ez abszolút nem zavart. A visszataps után, amit még kiemelnék a remek felhozatalból, az a dobszóló. Luzier játéka annyira kreatív és látványos volt, hogy még szerintem az is csak ámulta-bámulta volna, akinek köze sincs a zenéhez. A hatalmas, agyondizájnolt dobcuccáról nem is beszélve. Nem vagyok dobszóló rajongó, de ez most a nagyon nagy kivételek egyike volt. Az estet a Blinddal zárták. Bíztam benne, hogy nem marad ki a szórásból, hiszen ez által ismertem meg a zenekart, de gondolom nem vagyok ezzel egyedül.
Igazából azt kaptam az estétől, amiben reménykedtem, de nem bíztam. Egy olyan „nosztalgia” bulit, olyan számokkal, olyan zenekarral, akiken egy percig se éreztem, hogy elszállt volna felettük, vagy a művészetük felett az idő. A Korn a ’90-es évek vége, 2000-es évek eleje megkerülhetetlen zenei produktuma, mely nagyon sok mai zenekart inspirált hangzásával, jellegzetes dallamvilágával. Ezer közül felismerni. Jó volt látni, hogy látszólag mindenféle konfliktus nélkül lement a koncert, illetve nem hogy lement, egyenesen odavágott. Jó lenne ezt a Kornt még látni és elfelejteni az előző fesztiválos csodákat, mert szerintem, és mint tapasztaltam, ezzel ők is így állnak, van még bőven a formációban.
Az esten elhangzott dalok listája:
Dead (Intro)
Here to Stay
Got the Life
Falling Away From Me
Start the Healing
Cold
Shoots and Ladders
(Metallica – One részlet, mint befejezés)
No One’s There
Y’All Want a Single
Insane
Worst Is on Its Way
Coming Undone
(keverve egy kis Queen – We Will Rock You-val)
Freak on a Leash
Visszataps
It’s On! / Trash / Did My Time
Twist
A.D.I.D.A.S.
Clown
Dobszóló
Blind
Szöveg: Hari
