Kimunkált férfi felsőtestek, konfettieső és régi gigaslágerek – az Imagine Dragons ugyan nem alkotott maradandót szombati Puskás Arénás buliján, ám a közönség egy profi hangzású, látványvilágában maximálisan topon lévő produkciót kapott, ahol a korábbi lemezek hangsúlyos dalai mellett az új korong pár, inkább felejtős száma is felcsendült.
A Puskás Aréna színpadát a rendkívül fiatalon felbukkant brit Declan McKenna melegítette be. A 2014-es FIFA világbajnokság korrupciós botrányaira reflektáló Brazillal befutó énekes a szombati buli előtti este ingyenes koncertet is adott pár embernek az Akvárium Klub teraszán. Az előzeteshez képest azonban stadionos fellépése elvérzett a hangosítás oltárán, szinte alig lehetett kihallani a dalokat. Sokan így ezt az időt használták ki egy utolsó frissítő beszerzésére a pultok előtt kígyózó maratoni sorokban.
A kétórás buli látványvilágára nem lehetett panasz, szinte folyamatos volt a konfettieső, akadt szolid tűzijáték és pirotechnikai elemek, emellett hatalmas kivetítőkön villództak a vizuálok. A 2023-as Sziget Fesztiválos fellépéssel szemben azért itt elmaradt a heringparti érzés, és mintha a közönség extázisa sem lett volna 120 százalékon. Ennek ellenére, a frontember folyamatosan szöcskeként pattogott, ideje nagy részét a színpad előreeső nyúlványában töltötte.
A turnét hiába húzták fel a hatodik stúdióalbumra, azért inkább a korábbi slágerek adták a setlist gerincét, a Loom című korongról mindössze pár számot játszottak. Mindenesetre kevéssé tűnt eltalált koncertindításnak a Fire in These Hills, illetve a Simple Plan koncertekről már ismerős hatalmas strandlabdák közönségre eresztése sem mentette meg a lapos Take Me to the Beachet. Szerencsére azonnal érkezett a Thunder és a Bones, a közönség lendülete pedig egyre erősödött, sokan pattantak fel táncolni és videózni az ülőjegyesek közül.
Ahogy nincs Imagine Dragons-koncert Reynolds csupasz felsőteste nélkül, úgy az is tuti biztos, hogy a buli egy pontján az énekes elkezd beszélni az érzések megélésének és magának az életnek a fontosságáról. Az It’s Time előtt megejtett lelkifröccsöt követően a háttérben tüzes elemek kerültek hangsúlyba, érkezett az I’m So Sorry és a Whatever It Takes, majd Ben McKee basszusgitáros szivárványszínű szívecskés gitárját is a közönség felé emelte.
Az ezt követő akusztikus blokkban fehér tulipános rét jelent meg a háttérben, majd a zenekar tagjai a színpad első részébe sétáltak. Reynolds a szerelmeseknek ajánlotta a Next To Me-t, majd a magyar közönségnek kedveskedve eltolta George Ezra Budapest című dalát. Itt azért talán kicsit több ováció járt volna neki a közönség soraiból, néha értetlen volt az emberek fásultsága. Az I Bet My Life alatt az énekes még az árokba is lement, hogy az első sorokkal pacsizzon, majd egy ukrán zászlót aggatva a mikrofonállványra tért vissza.
A záró etapban sorra jöttek a gigaslágerek: óceános tematikával vezették fel a Bad Liart, majd a kivetítőn megjelenő esőcseppekkel erősítettek rá a félmeztelenség miatt már adott Backstreet Boys-tematikára. Emlékezetes pillanat volt a rongyosra játszott Radioactive dobpárbajjal turbózott változata, bár arra gondosan ügyeltek, hogy Reynolds mindvégig Andrew Tolman dobos fölé magasodjon a színpadképben.
A korábbi hazai koncertekhez képest – 2016-ban a Budapest Arénában, majd 7 évvel később a Sziget Fesztiválon láthattuk őket élőben – nem hozott sok újat a banda, ugyanazok a témák és kiszólások jelentek meg most is, mint például a mentális egészség és az élet fontossága. Zeneileg a biztonsági játék jellemezte őket, de azért lenyomtak egy jó kis lakossági slágerparádét, ahol a zárásban mindenki megkapta a maga Believerét.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Máté Évi
