A négyszeres Grammy-díjas amerikai énekes-dalszerző, hangszerfetisiszta multiinstrumentalista zenei producer, színész, rendező, dizájner (mit hagytam ki?) Lenny Kravitz nem először tette tiszteletét hazánkban. 2018-ban már fellépett Budapesten, és 2020-ra is be VOLT tervezve Sopronba, amit a covid sajnos meghiúsított. Hat év elteltével azonban legújabb, sorrendben 12. stúdióalbuma világ körüli turnéján ismét útba ejtette a Papp László Sportarénát.
Hősünk a Bahamákon található stúdiójában rögzített Blue Electric Light elnevezésű anyaga május végén jelent meg, és eddig három megklipesített dal jött ki róla külön is (TK421, Human, Paralyzed), amik egytől egyig felcsendültek július 30-án is. De haladjunk időrendi sorrendben! Mivel e jeles nap a párizsi olimpia ötödik napjára esett, így az előzenekar tisztét betöltő Devon Ross fellépése alatt sokan a mobiljukon vízilabda közvetítést néztek, ami a 24 esztendős hölgy produkciójáról árulkodott. A modellből lett színésznő ugyanis Lenny gitárosának leánykája, így inkább szívesség, mint valódi tehetsége magyarázta fellépését… Zenekara érfelvágós produkciója inkább le-, mint ráhangoló volt.
Szerencsére nem kellett túl sokat várnunk az est fő attrakciójára: pontban 21 órakor elsötétült az akkorra már zsúfolásig megtelt aréna, és kékes fénycsóvákkal ötvözött kétpercnyi sejtelmes intro után az Are You Gonna Go My Way taktusaival egyből belecsaptak a rockzenei lecsóba. A hatásos kezdés eredménye az lett, hogy az egész stadion egy emberként kezdte rá ropni, és ez a lendület kisebb megszakításokkal egészen a két órás koncert végéig ki is tartott.
Tagadhatatlan tény, hogy a második szám címével összhangban Minister Of Rock ’n Rollnak is kinevezhető Kravitz nem ma kezdte az ipart – és számomra hihetetlen módon május 26-án betöltötte már a 60-at is –, így a közönség korfája is erősen a 30 pluszos, de inkább a 40-50-es korosztályból szökkent szárba. Az új lemezről elsőként felcsendülő TK421 több okból is egyből a kedvencem lett! Egyrészt a címe a Csillagok háborújában a Halálcsillag fogságába esett Millenium Falcont átkutatni akaró, ám csúfos véget érő rohamosztagos azonosító jelére utal, másrészt pedig egy Prince fénykorát idéző atom pörgős funk nóta, ami élőben a gyomorba ható basszusgitározással és a két szaxofon plusz trombita alkotta fúvós szekcióval megtámogatva okozott igazi eufóriát.
Szerencsére Lenny viszonylag kevésszer, és akkor is csak rövid időre szakította meg a buli folyamát szónoklatokkal, a leghosszabb – ám még tolerálható – az I Belong To You előtt hangzott el az alábbi kulcsszavakkal: élet, szeretet, egység, ünnep, gyönyörű különbségek, testvérek és nővérek. De ha már itt tartunk, essen szó az új lemez és a turné zenészeiről is, akik valamennyien hangszereik igazi mesterei!
Színpadi, egyben hétköznapi megjelenésük pedig egyenként is frontemberré tenné őket, ugyanis olyan hajszerkezetekkel rendelkeznek, amik láttán még a Szomszédok fodrászmestere, Oli néni is elismerően csettintene. A régi harcos- és alkotótársnak számító gitáros, Craig Ross a klasszikus hair metal megjelenés híve, a remekül doboló csaj, Jas Kayser a feltupírozott Demjén Rózsi rőzse maxi változatát viseli, míg a billentyűs George Laks vállig érő hajkoronát növesztett. A távol-keleti felmenőkkel rendelkező, a közösségi oldalán magát szerényen csak „zenerajongónak” tituláló basszusgitáros, Hoonch „The Wolf” Choi sem egy átlagos figura, ugyanis a koreai Howon Egyetem professzora, de a Berklee Zenei Főiskola és a Bostoni Egyetem tanáraként is oktat, amikor nem a világot jelentő deszkákon tépi a húrokat. A teljesség kedvéért ő egyébként végig hátra fordított barett sapkával takarta egyenes szálú holló haját. A fúvós szekciót alkotó tenorszaxofonos Harold Todd rövidre nyírt frizurát, a trombitás Cameron Johnson rövid göndör fürtöket, a baritonszaxofonos Michael Sherman pedig Kenny G-t utánzó, hátközépig érő tincseket hord. Már csak a New York-i vokalista Taylor tesók, Amiri és Rahiem maradt ki a felsorolásból: ők a hosszabb és rövidebb rasta tincseket kedvelik. Nem is beszélve Lenny-ről, aki vastag hajfonataival egy Predator filmben is maszk nélkül alakíthatná a címszereplő intergalaktikus tincses gyilkoló gépet.
A hajszobrok mellett a jellegzetes napszemüvegek és az elmaradhatatlan bőrszerkók tették teljessé a ’90-es évekre jellemző style-t. De a látványnál maradva a koncert vizuálosai is alaposan kitettek magukért. A küzdőtér hátsó részén is tökéletesen lehetett látni, mi történik a színpadon, hála a hatalmas led-falaknak és –oszlopoknak, amik olyan hatást keltettek, mintha beléjük látnánk, és így 3D-ben elevenedtek meg a mozgóképek rajtuk, például meztelen úszó női testek sziluettjei.
A dalok pedig csak rendületlenül sorjáztak, slágert slágernek adva át. A felétől akusztikusba váltó Stillness Of Heart, a George Laks Hammond játékának és a fúvósok improvizációinak köszönhetően már-már free jazzbe hajló Fear, a második újdonságként felcsendülő Paralyzed és a diszkós Chamber. Aztán rövid felkonferálás után felcsendült az 1991-es It Ain’t Over ’Til It’s Over, ami máig Lenny Kravitz legnagyobb amerikai sikerének számít, hiszen anno a 2. helyig jutott a Billboard 100-as kislemez listáján.
A direkt a 2000-es Greatest Hits albumra készített Again (ez volt Lenny első Grammy-díjas felvétele) után ismét visszaugrottunk a Mama Said albumra, és az akkor Slash gitárjátékával felvett Always On The Run jött, majdnem ugyanolyan virtuóz előadásban. A hangulat itt már a tetőfokán volt, és nem is hagyott alább, hiszen jött két újabb Grammy-nyertes sláger, az Austin Powers filmhez készített Guess Who feldolgozás, az American Woman, majd a Fly Away.
Ha itt befejeződik a koncert, akkor sem lett volna senkinek hiányérzete, annyira egységes, sodró lendületű volt az egész este. Annak ellenére, hogy a Blue Electric Light Tour lemezbemutatóként volt meghirdetve, ahogy már fentebb említettem, a budapesti állomáson mindössze három új dal csendült fel, és azok is a legmesszebb elhelyezve egymástól, így tökéletesen belesimultak a setlistbe. Az utolsó a fülbemászó Human volt, ami a ráadás nyitányaként tökéletesen megalapozta az extra hosszú szólókkal tarkított Let Love Rule-t.
Lenny ekkor már a sajtreszelőnek is beillő kocka hasát maximálisan kiemelő ujjatlan feszülős pólót viselt, a hölgy rajongói legnagyobb örömére. A szerencsések pedig közelebbi kontaktusba is kerülhettek vele, ugyanis egészen a keverőpultig előrepacsizta magát, ahol a kameraállványra felállva énekelte el a refrént, majd visszaverekedte magát a színpadra. De az örömzenélés ellenére tényleg olyan „sohavégetnemérősre” nyújtották a záró etapot, hogy a kevesebb itt több lett volna, így a katartikus lezárás számomra elmaradt.
Ennek ellenére egy tökéletes este részesei lehettünk, a rockba oltott tánczene minden pozitívumával. Arról pedig már csak hazaérve értesített okosórám, hogy az aznapi 10 kilométeres résztávozós futóedzésem lépésszámait a koncert alatti ugrándozásaimnak hála sikerült megdupláznom. Így aztán őszintén remélem, mielőbb újra ott csápolhatok Lenny mester zenei kardió tréningjén!
Dallista:
1. Are You Gonna Go My Way
2. Minister Of Rock ’n Roll
3. TK421
4. I’m a Believer
5. I Belong To You
6. Stillness Of Heart
7. Believe
8. Fear
9. Low
10. Paralyzed
11. The Chamber
12. It Ain’t Over ’Til It’s Over
13. Again
14. Always On The Run
15. American Woman
16. Fly Away
Ráadás:
17. Human
18. Let Love Rule
Szöveg: Majsa Tibor
Mobilos fotók: Máté Évi
