Elég sűrű lett ez az októberi időszak. Épphogy megnyitott a Barba Negra új helyszíne Csepel City határában, és három nap letelte alatt immár másodszorra látogatunk el hozzájuk. Ezúttal a Machine Head és az Amon Amarth közös, Vikings & Lionhearts névre keresztelt turnéjának itthoni állomására ugrottunk be, ahová egy igazi gyöngyszem, a The Halo Effect kísérte el őket.
Ugyan a The Halo Effect egy relatíve friss banda, rutinos metálrajongóknak a felállás mégse ismeretlen. Az ex-In Flames tagok alkotta formáció idén augusztusban jelentette meg Days of the Lost címre hallgató debütáló lemezét, és nagy örömmel fogadtam, hogy részesei lesznek a Vikings & Lionhearts turnénak. Közhelyes a régen minden jobb volt kijelentés, esetükben viszont rettentően igaz, a lehető legpozitívabb értelemben.
A göteborgi metál helytartóinak számító In Flames nálam a 2006-os Come Clarity albumnál kifújt, szerintem a tagok is elfáradtak, szép lassan el is szivárogtak az anyazenekarból. Erre sok év után, mikor olvastam a hírt, hogy az általam preferált felállásuk gerince új bandát alapít, megcsillant a remény sugara. Az albumot meghallgatva, és a mostani koncertet nézve visszakaptam azt, ami régen jó volt, és szerintem nem csak én vagyok ezzel így. Sajnálatos módon Jesper Strömblad hosszú ideje tartó addikciós problémákkal küzd, ezért jelen koncerten se vette kezébe a hathúrost, helyére a The Hanted-ből ismerhető Patrick Jensen ugrott be, aki tökéletes segítségnek bizonyult.
Ugyan a buli picit halk volt, és mintha a hangzásban is akadtak volna problémák, de ezt félretéve, várom, hogy mi lesz a folytatás. Nyilván egy egylemezes zenekartól nem várok másfél óra játékidőt, de remélem mihamarabb visszatérnek egy önálló bulival. Azt azért furcsa volt látni, hogy ezek az emberek, majdnem hasonló felállásban headliner zenekarként működtek, most meg kvázi bemelegítésként vesznek részt egy turnén, de minden tiszteletem, hogy ennyi mindennel a hátuk mögött sem voltak restek újrakezdeni az ipart.
A következő bandát szerintem senkinek se kell bemutatni, mégis megteszem egy minimális szinten. A Robb Flynn-vezette Machine Head a 90-es évek elejétől gazdagítja a metálzenei színteret. Több, a stílushoz tartozó alzsánerben otthagyták lábnyomukat, és olyan már-már klasszikusnak számító albumokat köszönhetünk nekik, mint a Burn My Eyes, a The Burning Red vagy a Through the Ashes of Empires. Az eredeti felállásból ugyan csak Robb maradt meg, de mi másról is szólna a Machine, mint az ő agymenéséről.
Hiába jelentkeztek idén ők is új albummal, az olyan régi arcoknak, mint én, is kedvezett a műsoruk. Az első perctől fogva olyan volt az egész, mint egy szájbatekert erőmű. A friss Become the Firestorm kezdéstől a Halo zárásig. Utóbbi még jó pár napig dallamtapadást okozott fotós kolleginámnak is, olyan elementáris energiát sugárzott búcsúakkorként. Természetesen olyan alapművek se maradhattak el, mint az Imperium vagy a Davidian, sőt még egy Slayer-feldolgozás, a South of Heaven is belefért.
Mr. Flynn továbbra is az egyik legkarakteresebb frontember, lenyűgöző kisugárzással. Ő az, akivel, ha összefutsz egy szórakozóhelyen és elkezdtek italozni, tuti, hogy csúnya vége lesz. Nem mellesleg, csúnyán fogalmazva, az aktuális zenészei se kutyák. Szerencsére a hangzásban itt már nem találtam kivetni valót, sőt, immár az Arch Enemy-n tapasztalt szellőzés probléma is megoldódni érződött. Ezért mindenképpen jár a pacsi a Barbának, hogy odafigyelnek az őket érő kritikákra. Ha a Halo-val véget ért volna az este, én már akkor boldogan távoztam volna a The Halo Effect és a Machine Head koncertje után.
Viszont itt még nem ért véget a móka, hamarosan kezdődött az Amon Amarth. Ők voltak az esemény „fekete bárányai” számomra. Sose vonzott ez a viking dolog, így nem tartoznak a leghallgatottabb zenekarok közé a lejátszási listáimban. Ők maguk hiába nem nevezik magukat „viking-metált” játszó bandának, akarva akaratlanul rajtuk ragadt ez a meghatározás, és nem jogtalanul. Mind látványban, mind szövegekben, nem tudok ettől elvonatkoztatni, és mivel ez egy szubjektív beszámoló, én meg nem rajongok a folk és/vagy fantasy töltetű zenékért, csak annyira fogom fényezni őket, amennyire zenei tapasztalataim engedik.
Azt bátran le merem írni, hogy a stílus és a zenekar rajongóiban nem lehetett negatív érzés, mert egy ízig-vérig profi produkciót láthattak, hallhattak. Viszont ameddig a két nappal ezelőtti Behemoth úgy került nálam az akkori este élmezőnyébe, hogy a black metál is távol áll tőlem, itt ez nem jött össze. Amúgy simán lehet, hogy ez a Machine Headnek is köszönhető, mert tényleg olyan bulit toltak, amit nehéz volt überelni. Igazából nem is értem a sorrendet, egy Halo, Amon, Machine felállás szerintem sokkal jobban működött volna. Nem baj, így is örüljünk, hogy ennyi nagy név látogat el hozzánk. Tartsák meg a szervezők jó szokásaikat és kápráztassanak el még több hasonló eseménnyel!
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
