2020-ban a pandémia előtti egyik utolsó nagykoncertet adta hazánkban a Five Finger Death Punch, ám első magyarországi bulijuk minden bizonnyal akkor is emlékezetes maradt volna, ha nem zárják le közben szinte a teljes világot. Az pedig úgy fest, már nem kérdés, hogy visszatérnek-e ezentúl Báthory Zoli alapító-gitáros szülőföldjére, amikor csak tehetik, kedden pedig ebben az Ill Nino, valamint a Solence volt partnerük.
Az előbandák sajnos az elmúlt időszakban megszokott „papírformát” hozták: a közönség nagy része jól láthatóan ismét a fő produkcióra volt csak kíváncsi, ennek köszönhetően pedig egy negyedházas arénában kemény feladat normálisan, megfelelő hangerőn megszólaltatni egy metálbandát, amit kedd este sem sikerült megugrani. Ettől függetlenül a nyitóbandaként funkcionáló svéd Solence büszke lehet magára, hogy estéről estére megmutathatják elektronikus, d&b-es elemekkel ötvözött zenéjüket a nagyérdeműnek, remélhetőleg máshol több sikerrel, mint itt.
Ismerve az Ill Nino karrierjét, produkciójuk már biztatóbbnak ígérkezett, és az emberek is jobban elkezdtek szállingózni a helyszínre. Mégis hiányzott valami ebből a koncertből is, és az a valami egészen biztosan nem a hangulat volt. A latino srácok egy remek programmal készültek, amivel rendesen fel is pörgették a publikumot. Jó volt hallani a régi nagy slágereket, mindezt azonban az új frontember hangjáról már nem mondhatjuk el, nemes egyszerűséggel azért, mert nem igazán lehetett hallani azt. Talán örök rejtély marad, hogy neki volt rossz napja, vagy a technika (technikus) ördöge bánt el vele, de a nézőtér több pontjáról is rendkívül halknak bizonyult, hál’ égnek azonban a közönség egy emberként megoldotta a problémát.
Sok más koncerttel ellentétben, a csúcspontot itt mégis a dobszóló hozta el: ez talán kevésbé meglepő annak tudatában, hogy hárman alkották az ütős szekciót a népes brigád tagjai közül: lebilincselő pár percben lehetett részünk általuk, kiváló hangzás kíséretében. Reméljük, hogy a közeljövőben egy önálló bulin is láthatjuk a New Jersey-i brigádot, akkor már – számukra is – jobb körülmények között.
Ezzel el is érkeztünk az est főszereplőjéhez, a Five Finger Death Punch-hoz. Szerkesztőségünk addig erősen kételkedő metálfrakcióját bő két éve egy csapásra meggyőzte a Las Vegas-i formáció, így aggályok helyett nagy várakozással indultunk neki a július 5-ei eseménynek, és ha az előző eresztést nem is sikerült felülmúlniuk, csalódásra most sem volt okunk. Hogyan is lehetne, amikor egy ízig-vérig profi produkcióról van szó, ahol még a becsúszó technikai problémákat is széles mosollyal palástolta a banda a nagyközönség felé.
„Az év közönségbarát zenekara” kitüntetést akár már most a srácok nyakába akaszthatnánk: nem elég, hogy az első pillanattól repültek folyamatosan a pengetők, ásványvizek a rajongók felé, akikkel Ivan Moody-ék gyakorlatilag végig tartották a szemkontaktust, de a záróakkordként, már felvételről felcsendülő The House of the Rising Sun/Blue on Black alatt hosszú perceken át búcsúzkodtak, Báthory Zoli pedig ahelyett, hogy hátrafelé vette volna az irányt a jól megérdemelt pihenőre ezután, inkább még fotózkodott és pacsizott egyet a fanokkal – ritkán látni ilyet egy arénakoncerten.
Hallhattunk egy kedves anekdotát is Moody-tól arról a napról, amikor is megcsörrent a telefonja, és Báthory volt a vonal másik végén, a koncert egy pontján pedig az Ill Nino legénységét is a színpadra invitálták, hogy a Burn MF strófáiban kisegítsék a csapatot – amiben persze a nagyérdemű is rendesen helytállt. Az egybegyűltek amúgy nem egyszer kezdtek hangos „Ria-Ria-Hungáriába”, talán ennek is köszönhető, hogy az amúgy is magyar címeres felsőt viselő 5FDP-főnök anyanyelvén is megszólalt a színpadon.
A látványvilág is újra pazarra sikerült: a háttérben az F8 című, legutóbbi korongon szereplő magába harapó kígyó gigantikus verziója adta meg a löketet a folyamatos pirotechnika mellé, és persze konfettiesőből sem volt hiány. Ami a setlistet illeti, igazi slágerparádét kapott a közönség: a hardcore rajongók így talán hiányolhattak is pár keményebb tételt, ahogy a hamarosan megjelenő Afterlife című korongról sem került elő egyelőre dal, de az est hangulatát nézve borítékolható, hogy amilyen hamar csak tud, visszatér hozzánk a zenekar, immáron 9. nagylemezével a markában.
Szöveg, fotók: Zenefórum
