L’Emprise, azaz Befolyás lett Mylène Farmer legújabb, sorrendben tizenkettedik stúdióalbumának címe. Ha jól számolom, idén volt huszonötödik éve, hogy ennek a titokzatos francia énekesnőnek a befolyása alá kerültem. Máig élénken él bennem a kép, ahogy 1997 nyarán, vidéki egyetemistaként Budapest lemezboltjait járom, Mylène Farmer CD után kajtatva. Az MCM francia zenecsatorna közvetítésével sikerült ugyanis belegabalyodnom a Mylène Farmer és Laurent Boutonnat szerző-, és alkotópáros nevével fémjelzett klipekbe, melyek különleges univerzuma egyből magába szippantott.
Épp akkortájt jelent meg a Live à Bercy címet viselő fantasztikus koncertanyag, mely tökéletes összegzése volt a vörös hajú énekesnő addigi pályafutásának. Szimultán kezdtem hát az ismerkedést a Mylène Farmer korábbi, valamint aktuális lemezeivel. A nálunk akkoriban még inkább gyerekcipőben járó Internet, és nemzetközi online barátságok segítségével igyekeztem felfedezni őt magamnak.
A Mylènium Tour névre keresztelt koncertkörút egyik párizsi állomásán pedig már én is ott álltam a közönség soraiban. A rajongásom azóta is töretlen, és bár időközben apa lettem, a zenére a mai napig igyekszem időt szánni a gyakran zsúfolt hétköznapokban. És ebben a rajongásban társra is leltem a tinédzser korú lányom személyében, aki élénk érdeklődést mutat szülei kedvencei iránt. Így aztán Mylène Farmer munkássága sem kerülte el a figyelmét. Büszkén mutatta a napokban Spotify játszási listájának összesítését, melyen kiemelt helyet kapott apa kedvenc énekesnője. Nem is volt kérdés, hogy 2023-ban ellátogatunk Párizsba, hogy élőben is megcsodálhassa Mylène Farmert, akinek új, november 25-én megjelent albumát már együtt vártuk. Sőt, közösen hallgattuk meg. Mi kellhet több egy zenebolond apai szívnek…?
Darkos, depresszív hangulat és erőteljes kép-zene uralja a francia pop nagyasszonyának új albumát
A L’Emprise-t beharangozó, előfutárnak szánt Mylène Farmer kislemezek az énekesnő több évtizedes, szinti-pop iránti elkötelezettségét domborították ki. Egyikük kicsit darkos, kicsit nyugtalan, kicsit melankolikus (À tout jamais), másikuk pedig kozmikusan elszállós, szférikusan lebegős, (Rayon vert). Arról, hogy ezek tükrében milyen albumra is lehet majd számítani, maximum találgatásokba lehetett bocsátkozni. Aki figyelemmel követi a franciák első számú énekesnőjének pályafutását, tudhatja, hogy sokszor okozott már meglepetést a rajongóinak. Ami az új anyaggal kapcsolatban biztosnak volt mondható, az az, hogy az egykori Pygmalion, Laurent Boutonnat immáron harmadszor maradt távol zeneszerzőként. A különböző filmes projekteken – többek között egy, Oscar Wilde életével foglalkozó mozin – dolgozó multitalentum olyanoknak adta át ez alkalommal a stafétabotot, mint Yoann Lemoine – alias Woodkid –, Darius Keeler és az Archive, Moby, valamint a Rayon verten duett-partnerként is közreműködő AaRON.
A rajongók többsége – köztük én is – a Laurent Boutonnat-val közös időszakot tartja Mylène Farmer aranykorának, ezért fokozott izgalommal vártam, hogy a fent említett közreműködő művészek vajon milyen irányba viszik majd el ezt az új albumot. Ha igaz a feltevés, hogy a művészlélek az átlagnál érzékenyebben reagál a világ dolgaira, akkor egy komorabb nagylemeznek kellett következnie. Hiszen lassan három éve tart minket bizonytalanságban a Covid, ami mellé becsatlakozott az orosz-ukrán háború, Európában pedig újra felütötte fejét a szélsőségek irányába való elmozdulás… Hogyan hatott mindez Mylène-re? Bár sosem volt direktben politizáló művész, a humanitása mindig is egyértelmű volt a számomra.
Aztán végre lehullt a lepel, megérkezett a L’Emprise, melynek reklámhadjárata során párizsi metróaluljárókban is feltűnt molinóként a Mylène Farmert egyfajta magzatpózban ábrázoló lemezborító. Mintha kint lebegne a világűrben, ezzel egyrészről elzárkózva mindattól, ami most a Föld nevű bolygón zajlik, másrészről pedig eggyé válva az univerzummal. Hogy a stendhali vörös és fekete, valamint a tisztaságot magában hordozó fehér színek, a gótikus betűtípus a maguk letisztultságával milyen zenei víziót próbálnak közvetíteni, az november 25-én derült ki a rajongók számára.
Igyekeztem kivárni a megfelelő pillanatot, amikor nyugodtan adhatom át magamat a zenének, így a hivatalos megjelenés után két héttel ejtettem meg a magam ünnepélyes premierjét – lányom társaságában. Egy apának illik erősnek mutatkoznia, így sokszor vigyáznom kellett rá, hogy ne mutassam ki a bensőmben dúló vihart. Mert a sötét romantikának, a lélek húrjain játszó zenéknek megvan az a veszélye, hogy ha jól irányzottan találnak be, akkor olyan sebeket is képesek feltépni, amiket már rég gyógyultnak hiszünk. Ez nem egyfajta mazochista önmarcangolás, inkább lelki terápiának nevezném. És, hogy a fent említett „Vörös és fekete” hasonlatot folytassam, Mylène Farmer új albuma egyrészt romantikus, mert váratlan fordulatokkal operál, és az érzelmekre épít, másrészt pedig realista, mert az igazságot keresi, és közben részletes lélekábrázolást, belső monológokat kapunk tőle.
Rögtön egy váratlan intróval indít a L’Emprise, mintha csak egy még le nem forgatott filmhez komponálták volna ezt a szimfonikusokkal megtámogatott, roppant ünnepélyes fohászt. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.” Az Invisibles már az elején nagyon magasra teszi a mércét. A kislemezről már ismert, és táncolható remixeket is kapott, lüktető techno track, az À tout jamais következik. Keserű szöveg – nem csak a „négybetűs” szó használata miatt –, ami egy kiábrándult Mylène-t mutat, aki azonban büszkén beint a világnak, és főnixként újra, és újra feltámad.
A nyitány nyomdokain halad a Que l’aube est belle, melynek rendkívüli szomorúságában – „…a képzelet néha sokkal szörnyűbb, mint a valóság…” – mégis ott rejlik a cím által sugallt remény, melyet minden érkező hajnal elhoz számunkra. Még ha mindezt egy temetési szónoklattal is párosítja képileg az énekesnő. És itt jön az album egyik legfontosabb sora, mely szerint „…az ember felelős az emberért…”.
A lélek-torna után ismét kemény elektronika jön, az À tout jamais kis (vagy nagy?) testvére, az album címadó L’emprise. „…A kaland múlandó, az idő rövid ezen a földön…” – énekli Mylène, és azt is, hogy „…a szerelem erősebb, erősebb mindennél (…) sokkal több, mint egy kísértő megszállottság…” Sokan-sokféleképpen énekeltek már a szerelemről, hiszen ez az egyik legelemibb ösztön, ami nem kímél sem férfit, sem nőt, sem világsztárt, sem pedig egyszerű halandót.
Mylène Farmer az örök misztikum. Nem lehet megfejteni, de pont ez benne a jó, az izgalmas. De aki kicsit is mögé lát a dalainak, az mégis megkapja az ő lényegét. „…Senki sem tudja, ki vagyok, senki sem érti igazán, vagyok, aki vagyok…” Az album egyik legjobb felvétele, az egyszerűségében is nagyszerű Do You Know Who I Am. Ott zakatol az agyban, és egyfajta megzenésített versként mutatja meg nekünk a művésznő sérülékeny oldalát, a magányát, melyben mi, hallgatók vagyunk a lelki társak.
A sötétség hatalmát megbontó fényre a következő trackig kell várnunk, melyben Mylène csillag-gyújtásra invitál minket, hiszen a szeretet előbb-utóbb mindent legyőz. Fogadjunk hát szót neki, ne ostorozzuk folyton magunkat, hiszen mindannyian Isten képmásai vagyunk, és az ő legfőbb üzenetét, a szeretet hordozzuk magunkban. A Rallumer les étoiles egy újabb csúcspont. És jól gondolta, aki a fekete hangú kórus hallatán úgy tippelt, hogy ez az egyik Moby szerzemény.
A fény tematikán megyünk tovább, ahol egy zöld sugár irányít minket. Jön az AaRON-nal közösen előadott Rayon vert, ami jólesően simogat, és közben a legjobb, szférikus jellegű, visszhangos szintetizátordallamokkal operáló elektronikus zenék nyomdokain halad. Egyszerre retro, és egyben valami nagyon új. „Semmi nem tart vissza minket” – énekli Mylène Simon Buret énekes/színész/festő partnereként, és ez a dal valóban elrepít minket arra az aszteroidára, ahol magunk lehetünk. Mint a kis herceg.
A nagylemez fő zeneszerzőjének, Woodkidnek egy újabb balladája érkezik a sorban. Óda a súlytalansághoz, az érzékek birodalmához, az ajkakhoz, az érzékekhez. Egy intimebb hangvételű darab, kicsit visszafogottabb nagyzenekari hangszereléssel. Ez az Ode à l’apesanteur.
Talán a leggótikusabb, legdarkosabb szerzemény, a Que je devienne… következik. Lélekharang – vagy a pokol harangja – kong kíméletlenül, közben tragikusan peregnek a dobok, és egy siratóének-szerű kórus sem hagyja nyugodni a hallgatót. Zaklatott vonósok által kísérve Mylène egy őrült álmát önti dalba, ahol Bécs kertjeiben az összes költő összegyűlik, és ki más lenne a múzsájuk, mint ő, fehérbe öltözve. Igazi világvége hangulat, mely akár az album zárótétele is lehetne.
De nem az. Hiszen a Ne plus renaître-rel folytatódik tovább a zenei utazás a lélek sötét bugyraiba. Az Archive által komponált dark-rockos, kántálós szám méltó párja az előző tételnek. „…Szegény emberiség darabokban van…” – kesereg Mylène. És sajnos nem tudjuk azt mondani, hogy túlozna. Hogy a dalban megénekelt „egy szikra” a reményé-e, vagy pedig ennyi hiányzik csupán a mindent romba döntő robbanáshoz, az csak rajtunk, hallgatókon múlik.
A D’un autre part csörömpölő, ősi-törzsi ritmusait remekül egészítik ki a hömpölygő vonósok, melyeknek köszönhetően újabb nagy ívű dalt kapunk. Amolyan ünnepélyes, James Bond filmzene szerűt. „…Az elutasítás olyan, mint elhagyott játéknak lenni…” A boldogtalan szerelem, mint örök téma, ismét visszatér.
Szinte kilóg az új album számai közül a záró track, egy táncra ösztönző, Moby-féle techno-diszkó-himnusz. Az a bizonyos palack a tengerben, ami arra vár, hogy a megfelelő kézbe kerüljön, és a benne rejlő üzenet megtalálja a címzettet. Az óra mindenkinek ugyanúgy ketyeg, ezért „nincs több idő, hogy felélesszük az érzékeinket, nincs több idő, élj intenzíven!” Egyszerű, de annál igazabb a „Bouteille à la mer” mondanivalója. És kell is ennyi fellélegzés, ennyi fény ennek a komor színekben játszó albumnak a végén. És tulajdonképpen ez teszi Mylène Farmert évtizedek óta szerethetővé, hogy meg tudja csillantani azt a reménysugarat, amit néha nagyon nehéz meglátni – de ahogy a többi dal mutatja –, nem csak nekünk, hanem neki magának is.
Már szinte lapzárta után érkezett a hír, hogy Mylène Farmer, akinek fent elemezgetett albuma néhány napon belül arany minősítést kapott, és már az első héten első lett Franciaországban, Belgium vallonok lakta részén és Svájcban, egy új duettel jelentkezik. A Ghosts (How Can I Move On) című számot Matthew Bellamy írta és komponálta, és a Muse augusztus 26-án megjelent Will Of The People című albumán szerepel. Ebben az új változatban Mylène – aki nagy rajongója a csapatnak – a szöveg egy részét francia nyelvre adaptálta.
A Mylène-nel való együttműködésről Matt Bellamy így nyilatkozott: „Mindig is úgy gondoltuk, hogy ezt a dalt és annak érzelmeit egy erőteljes női hang felerősítené. Nagyon örülünk, hogy a Ghosts-t egy hihetetlen művésznővel és hanggal oszthatjuk meg. Köszönjük Mylène, hogy ezt a dalt most a francia rajongóinknak ajánlhatjuk. Remélem, tetszeni fog!”
A L’Emprise tovább folytatja azt a diadalmenetet, ami 72 556 eladással az első helyre repítette a francia albumlistán a megjelenés első hetében. Mylène Farmer pedig lassan elkezdheti a felkészülést a jövő nyárra meghirdetett nagyszabású turnéjára, melyre rekordszámban fogynak a jegyek. Előző turnéinak énekedzője, Karen Nimereala így nyilatkozott róla a Gala című francia magazinnak: „Úgy közelít a dallamokhoz, mint festő a vászonhoz. Színt, árnyalatokat és ritka mélységet kölcsönöz nekik. Ez az, ami megkülönbözteti őt a többi varietéművésztől. (…) A dallamvezetés művészetét a klasszikus énekesekhez hasonlóan sajátítja el. Igen figyelemre méltó, amikor egyszerű zongorakísérettel, egy stadion közepén, szinte vallásos csendben énekel. (…) Mylène a bonyolult koreográfiáknál talán használ előre rögzített felvételeket, de soha nem playbackel a közönség előtt.”
Jegyek Mylène Farmer 2023-as stadionturnéjára itt kaphatók.
Janurik János