Paolo Nutini zeneisége a pop-rockos debütálás után egyre jobban szélesedett, a folk és a blue-eyed soul bekacsintásával napjaink egyik legizgalmasabban kísérletező előadójává vált. A karcos hangú énekes nyolc év kihagyás után megjelent új albumával érkezett a telt házas Akváriumba, ahol megmutatta, milyen briliánsan is egyensúlyozik a stílusok és az érzelmek között.
Az olasz-skót szülőktől származó Paolo Nutini fiatalon hagyta ott az iskolát, és a Speedway skót banda roadjaként tanulta ki a zenei szakmát. Tizenhét évesen Londonba költözött és egy éven belül már az Atlantic Records-szal szerződött le. 2006-os debütáló lemeze, a These Streets kétszeres platinalemezzé vált, a kezdeti pop-rockos hangzás az évek múlásával egyre jobban szélesedett, a folk és a blue-eyed soul bekacsintásával pedig napjaink egyik legizgalmasabban kísérletező előadójává vált. Nyolc év kihagyás után, 2022-ben jelent meg a Last Night In The Bittersweet című negyedik korongja, amin a garázsrock vadulás mellett akad indie pop nóta és érzelmes soul is.
A telt házas akváriumos buli gerincét az új album dalai adták, pár kivétellel a korong összes száma felcsendült. Rögtön a koncert elején megszólalt a nyers hangzású Afterneath, ahol az énekes egy piros, vonalas telefonba suttogta a sorokat. A zenekar mögötti kivetítőn hol pszichedelikus formák, hol hullámok és fények pulzáltak. Nutini pedig a közel kétórás buli alatt sikerrel mutatta meg stílusokon átívelő őstehetségét: lazulhattunk a Summer Of ’69 zeneiségét megidéző funkos Scream (Funk My Life Up) alatt, beleveszhettünk a maratoni hosszúságú, gépies Lose Itbe, romantikázhattunk a giccsesen tökéletes Acid Eyes-szal.
A srác karcos, érzelmekkel pulzáló hangja legjobban a lassabb, akusztikus számok alatt nyílt ki. A telt házas teremben ugyan a hátsó sorokban sokat kellett pisszegni, mire teljes csönd állt be, de amikor ez megtörtént, bitang ereje volt. Az új album legnagyobb durranása, a Through The Echoes alatt az egész tömeg egy emberként suttogta és üvöltötte felváltva a refrén sorait, majd hasonló katartikus tábortüzes éneklés alakult ki a Heart Filled Upnál. Az egy nappal korábbi Ed Sheeran koncerttel ellentétben, itt egy pillanatig sem ült le a koncert: lelkesen mozgolódtak az emberek a bohókás Candy dallamára, majd egyesek még cipőjüket is meglóbálták a New Shoes alatt.
Nutini erőssége, hogy briliánsán vegyíti a kísérletezést a rádióbarát elemekkel, mindezt úgy, hogy zenéje egy pillanatig sem kiszámítható vagy más előadók másolása. Az Oasis és The Beatles zenei világából merítő Petrified In Love például egy pillanat alatt ugrik a totál mainstreamből a laza szintis betétekre, a Bowie-t és The Smith-t idéző Desperation pedig szintén túlmutat forrásán. Az emberek hol néma csendben, lélegzet-visszafojtva hallgatták az érzelmes dalokat, hol teljes torkukból üvöltötték a refréneket. Az énekes többször megköszönte a figyelmet, az árokba is lement, illetve fejet hajtott a tapsorkánnak és ovációnak.
A ráadást indító rajzfilmes felvezető szépen olvadt bele a Let Me Down Easy dallamába, majd a gyűlölet és a szeretet erejét megéneklő Iron Sky-ba. A zárásban érkezett az új album egyik abszolút kedvence, a Shine A Light, ami alatt a fények csillagos eget varázsoltak a nézőtér fölé. A végső búcsú előtt énekesünk sztorizott egyet az LMFO-ról és korábbi turnéélményeiről, majd bárszéken egy szál gitárral énekelte el a No Other Way akusztikus változatát. Garantáltan senkiben nem maradt hiányérzet.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter