A progresszív vonal egy érdekes stílus a zenekedvelők körében. Az a tapasztalatom, hogy általában semlegesen nem nagyon tudnak hozzáállni, vagy nyitottak rá, vagy inkább bele se hallgatnak. Én bár az előbbiek közé tartozom, de igencsak válogatós vagyok. Nagy szerencsémre azonban a Livesound egy olyan csomaggal rukkolt elő szeptember 17-én, ami minden elvárásomat felülmúlta, elhozták ugyanis a Soen-t, a LizZard és az Oceanhoarse társaságában.
A nyitó Oceanhoarse lehet pont nem tartozik a prog zenekarok közzé, de érkezésünkkor épp egy Alice in Chains nótát játszottak, szóval az én szívembe kapásból belopták magukat. Az inkább groove/trash vonalon mozgó finnek még a mérsékelt létszám ellenére is odatették magukat. Én speciel élveztem, hogy kaptam valami nem agyalós zenét is az estére. Egyszer közvélemény-kutatást fogok csinálni, hogy a közönség mit élvez jobban: ha azonos stílusú bandák váltják egymást, vagy ha színesebb a paletta.
Számomra az est legnagyobb meglepetését a soron következő LizZard zenekar okozta. Általában a koncertet megelőző nap bele szoktam hallgatni az általam nem ismert fellépők munkásságába, és náluk azon kaptam magam, hogy sorban fülelem a dalaikat, majd végül egy teljes albumot egyben. Nagyon kíváncsi voltam, hogy élőben is megkapom-e ezt az érzést. Nos, megkaptam.
A három tagú formáció olyan muzsikát pakolt elém, amiben minden megvolt, amit szeretek ebben a szerteágazó stílusban. Zenéjüket valahol a Tool – Devin Townsend – Gojira tengelyen tudnám elhelyezni, mégis eredeti. Az biztos, hogy a dobos, Katy Elwell, le se tagadhatná, hogy Danny Carey (Tool) a példaképe. Mert igen, a trióban az ütősökért egy kiemelkedő tehetségű hölgyemény a felelős, ugyanakkor a banda másik két tagját se hagynám említés nélkül.
William Knox basszusgitáros mértani precizitással hozta a mélyebb dallamokat, megalapozva ezzel Mathieu Picou énekes/gitárosnak, hogy kiélje „gitárpedáltaposási” perverzióit, amit nem mellesleg változatos énekdallamaival is lekísért. Lényegében zseniális volt az egész, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki valami újra, de mégis ismerősre vágyik. Nálam az Eroded albumuk 10/10 így pár nap hallgatás és egy koncert után.
Végül, de nagyon nem utolsó sorban a Soen lépett színpadra. A svéd srácok a tavaly megjelent ötödik albumukat, az Imperialt turnéztatják, ez alkalomból látogattak el hozzánk a két fentebb említett zenekar társaságában. Természetesen a kezdeti nézőszám-probléma már bőven megoldódott, nem is gondoltam egy pillanatig se, hogy lézengés lesz. A Martin López és Joel Ekelöf által vezetett zenekar fellépésére sokan vártak, mivel a jelenlegi európai turné már többszöri alkalommal került halasztásra a pandémiámból kifolyólag, de végre összejött.
Nem is okoztak csalódást. A program gerincét természetesen az Imperial, illetve az eggyel előző albumuk, a 2019-es Lotus alkotta. Azért az mindent elárul a zenekarról és az esten nyújtott produkciójukról, hogy tőlem nem messze egy hölgy például több alkalommal örömkönnyeket hullatott egyes számok alatt. Mondjuk, ha belegondolok, hogy López követte el szerintem a legjobb Opeth albumok dobolásait, rajtam is megjelent némi libabőr. Igazából ami nagyon megfogott, az a kisugárzás, a nyugalom, amit az egész zenekar árasztott. A húzósabb témák és Ekelöf melankolikus éneke teljes átszellemülésre késztette még a jóval keményebb zenét kedvelőket is. Hiába nagy kedvenc López, Lars Åhlund színpadi teljesítményét emelném ki leginkább. Ő külön kis kuckót is kapott a színpadon, tekintve, hogy egyszerre tölt be gitáros és billentyűs posztot. Ja, és párhuzamosan vokálozik is.
A hangzásról írtam már? Nem, és nem is véletlen. Egész este minden jól szólt. Tudok szőrszálhasogató lenni, de most ha akarnék se tudnék bármibe belekötni. Ráadásul a Stoned Jesus beszámolómban említett, italpultnál történő sorban állás is megoldódott a hátsó helység kinyitásával. Köszönjük a szervezőknek a lehetőséget, hogy részt vehettünk ezen az eseményen, és számomra külön azt, hogy megismerhettem a LizZardot – jelen cikkem írása alatt is ők szólnak.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
