Nosztalgikus érzéssel indultam el augusztus 13-án az A38 hajóra, ugyanis olyan bandák koncertjén volt jelenésem, amiket már láttam. Ez idáig nem nagy szám, viszont úgy már érthető a dolog, hogy az esti zenekarok ugyanebben a felállásban látogattak el hazánkba legutóbb is a messzi Ausztráliából. A Caligula’s Horse, I Built The Sky párosnak ezúttal a magyar Rivers Ablaze melegítette be a színpadot.
Számomra külön érdekesség volt ez az este, mert első alkalommal látogattam el úgy a hajóra, hogy a koncert nem az A38 testében volt, hanem annak teraszán, ezért rendkívül kíváncsi voltam a fenti körülményekre. Azt azért leszögezem, hogy a jó minőségben körülbelül biztos voltam, a hajó mindig is igényes helyszínnek számított. Érkezésem után nem sokkal a húrok közzé csapott a Rivers. Igazából egyetlen egy negatívumot tudnék elsőre felhozni, az pedig a klíma. Felettébb napos időnk volt, így még a vízpart közelsége se tudta orvosolni azt a kánikulát, ami a sátor alatt fogadott, de ez sajnos ilyen, nyár van. Talán a banda hangzása nem volt még az elején 100 százalékos, de ez se okozott problémát, nagyon hamar orvoslásra került a dolog. A srácok halál profin odatették magukat, még ha kutya kellemetlenül ömlött is róluk a víz. Nem is meglepő a profizmus, mivel olyan tagokból áll a zenekar, akik egytől egyik rutinos vén rókának számítanak a szakmában itthon és külföldön is. A zenekar atyját, Kertész Mártont például a Sear Blissből vagy a Special Providenceből, a dobokért felelős Rieckmann Tadeuszt pedig a régi Dalriadaból vagy jelenleg a Feröer-szigeteki Tyrből ismerhetjük.
Ausztrál társaikkal ellentétben a lágy dallamok és éneklős refrének helyett kőkemény zúzás fogadott, Knapp Oszkár őserőből fakadó hangja levitte a fejemet, a szó legjobb értelmében. Közönség is szállingózott, bőven nem üres teremnek játszottak, de azért érződött, hogy az emberek nagy része itt inkább a két kengurus banda lágyabb dallamaira kíváncsi, hiába a kifinomult progresszív elemekkel tűzdelt black/death metal.
Picivel negyed 8 után színpadra is lépett az I Built The Sky. Mint fentebb említettem, volt már szerencsém őket látni, ám azóta picit változott a felállás. Ezúttal basszusgitáros nélkül jöttek zenélni, ami számomra picit csalódásként hatott, de tisztában voltam vele, hogy így lesz, azonban ez a koncertjük értékéből mit se vett el. A jelenleg trióként működő instrumentális zenét játszó formáció a kezdetektől jól szólt, bár a sátorban uralkodó hőség látszólag őket is megviselte, hiába szokhattak már hozzá a hasonló hőmérsékletekhez hazájukban.
Rohan ‘Ro Han’ Stevenson zenekarvezető gitáros látszólag és hallhatólag végig hibátlanul teljesített a komplexebb gitártémái ellenére. Rohan Sharma billentyűs is bőven kivette a részét a produktumból, főleg, ha azt nézzük, hogy bizonyos helyeken neki köszönhettük a basszus témákat, amik, ha gépről is szóltak, de általánosságban szóltak, így csak a színpadképből kellett nélkülöznünk ezt a szubdomináns hangszert. A két Rohan virtuóz szinti/gitár szólói, általános dallamai mellett egy percig se merült fel senkiben, hogy kéne ide egy énekes. A hangulat folyamatosan baráti volt közönség és a banda közt, de tekintve a helyi adottságokra, nem is lett volna nagyon hely a különcködésre. Olyannyira, hogy a gitáros Rohan bátran csábította a nagyérdeműt a merch pulthoz, nem feltétlen eladási szándékból, hanem ahogy ki is emelte, akár csak beszélgetni egy picit, sokan éltek is a lehetőséggel.
Az est fő fellépőjére már elég szép számmal megjelentünk. Ugyan a Caligula’s Horse némi csúszással kezdett, egyértelműen érződött, hogy ez az este leginkább róluk szól. Eddigre már a hőmérséklet is elfogadható lett és a színpadi fények is értelmet nyertek. Sajnálatomra viszont az a probléma, amit az előző pesti koncertjükön tapasztaltam, itt is jelentkezett. Iszonyatosan ingadozott az ének hangereje. Imádom Jim Grey hangját, de ameddig felvételen szuperül működik a dinamikus éneklése, élőben a lágyabb versszakok elvesztek, míg a közösen éneklős refréneknél néha már bántóan hangos volt. Hiába sikerült menet közben ezen valamelyes szinten javítani, ez az állapot sajnálatos módon a koncert végéig kitartott, hiába szóltak maguk a hangszeresek mondhatni tökéletesen. Aki viszont ezen túltette magát, vagy szimplán nem érdekelte, az egy iszonyat hangulatos bulit kapott.
Ugyan a turné a legutolsó, 2020-as Rise Radiant albumot volt hivatott promózni, de inkább volt ez egy amolyan best of koncert, már amennyire négy album anyagából lehet ilyet csinálni. Nos, lehet, bár leginkább csak az utolsó három albumról kerültek elő dalok. A közönség kajálta. Ugyanolyan lendülettel énekelték a 2015-ös Marigoldot vagy Bloomot, mint a legfrissebb Oceanriset, zárásnak meg a közönségkedvenc Dream the Deadet.
Koncert után ők se voltak restek társalogni a nagyérdeművel, sőt egy-egy ilyen beszélgetés még italozásba is torkollott. Az biztos, hogy a progresszív zenét kedvelőinek ez egy ideális vasárnapi program volt, és énekes hiba ide vagy oda, a zene atmoszférája és a tagok nyitottsága bőven elfelejtette velem azt, így mosollyal az arcomon hagytam el a fedélzetet.
Szöveg: Hari
Fotók: A38/Járosi Alina, Facebook