Világsztárok koncertjére készülődve az ember hajlamos előre legyinteni az előzenekar funkcióját betöltő fellépők neve hallatán, azonban bevallom férfiasan, Robbie Williams XXV Tour 2023 – 25 Years Of Hits fedőnevű március 14-ei budapesti koncertje előtt rákeresve az elsőre semmit sem mondó Lufthaus munkásságára leesett az állam. A trió énekese ugyanis nem más, mint maga az est főhőse, így aztán kíváncsiságtól hajtva természetesen ideje korán megérkeztem a Papp László Sportarénába.
Ettől az infótól eléggé fel voltam spannolva, mert titokban abban reménykedtem, hogy egy-két szám erejéig maga Robbie is beáll majd vokálozni a brit Flynn Francis és az ausztrál születésű, ám Los Angelesben élő Tim Metcalfe electro és proghouse formációjába. De ne szaladjunk ennyire előre, mivel meg kell magyarázni, hogyan kerül a csizma az asztalra, vagyis Robbie Williams hangja egy tőle majdnem teljesen szokatlan zenei közegbe. (Tényleg csak majdnem, hiszen hősünk többször dolgozott már együtt a Pet Shop Boys duójával is.)
Nos, a szálak a brit dalnok 2012-es albumának, a Take The Crownnak készítéséig nyúlnak vissza, ugyanis a korong Be A Boy című nyitódalának Metcalfe és Francis voltak a szerzői. A közös munka olyan jól sikerült, hogy Robbie 2014-es Under The Radar Volume 1, majd a három évvel későbbi Under The Radar Volume 2 korongjára is 6-6 dalt készítettek közösen. Így aztán nem csoda, amikor 2022-ben a két producer saját projektjükhöz keresett énekest, Robbie örömmel vállalta el a felkérését, és így született meg a Lufthaus formáció. Első közös kiadványuk, a Sway aztán az Armada Records égisze alatt látott napvilágot, amit nem kisebb név, mint a trance műfaj egyik legnépszerűbb előadója, Armin van Buuren üzemeltet.
Szerencsére jól időzítettem, mert a takkra nyolc órás kezdés előtt már a helyemen vártam a nem mindennapi zenei csemegének ígérkező kollaborációt. Aztán megdörrentek a hangfalak, életre keltek a DJ-pult mögött egymással 90 fokot szöget bezáró hatalmas ledfalak, és kezdetét vette az elektronikus zenei utazás. Metcalfe és Francis back 2 back szettjük alatt egymást váltották a lemezjátszóknál: amíg egyikük kevert, addig a másik mikrofont ragadva buzdította a nagyérdeműt. Az mondjuk elég mókásan hatott, amikor mindehhez még táncolni is próbáltak – talán mindenki jobban járt volna, ha ezt a mutatványt profi táncosokra bízzák.
Sajnos Robbie a Lufthaus bő fél órás live actje alatt nem lépett színpadra, csak a kivetítőkön láthattuk a csapat videoklipjeiben feltűnni (Soul Seekers, Unlovable), így a hatalmas ziccer ezúttal kimaradt. A közönség ennek ellenére is hatalmas lelkesedéssel fogadta a bitang jól megszólaló veretős dalokat, majd a dropok után a lágyabb, szállósabb dallamokat. A fináléra, a Eurythmics Sweet Dreams (Are Made Of This) Lufthaus remixére már mindenki teljes erőből bulizott, a refrént egy emberként harsogva. A magam részéről tovább is néztem/hallgattam volna a Balaton Sound headlinereinek is beillő proghouse produkciót, amit talán egyszer ilyen, testhezállóbb közegben is élvezhetnek majd a minőségi elektronikus zenét kedvelő hazai rajongók.
A Lufthaus szettje után kicsit kiábrándító volt az Aréna fényeinek felgyulladása, de mindezt a színpad gyors átszerelésének számlájára írtam. Szerencsére nem kellett sokat várni, és egy teljesen másik zenei utazás vette kezdetét: a karcosan rockos Hey Wow Yeah Yeah-vel Robbie Williams egyből megmutatta, hogy a deresedő halántéka és a február 13-án betöltött 49. életéve ellenére ő még mindig ugyanaz az energiától duzzadó előadó, aki több mint negyed századdal ezelőtt jelentette meg első szólólemezét. A Let Me Entertain You végén mindezt nyomatékosítva így köszöntötte a lelkes közönséget: „My name is Robbie f*ckin’ Williams, this is my band and this is my @ss!” Eme és egyéb, nemesebb testrésze egyébként még többször is főszerephez jutottak, de Robbie mindig is értett a polgárpukkasztáshoz, így persze most sem hazudtolta meg magát.
A turné címe (XXV Tour 2023 – 25 Years Of Hits) és az évforduló kapcsán megjelent, a dalait új köntösbe öltöztető best of lemeze természetesen tematizálta is a koncertet, hiszen a Take Thatből való kilépése, és 1997-es Life Thru A Lens című albuma óta eltelt időt próbálta meg két órába belesűríteni. És pont ez volt számomra a koncert legnagyobb hiányossága: Robbie ugyanis nem hogy sűrített, hanem épp ellenkezőleg, bő lére eresztett. No, nem a dalait, hanem saját magát, ugyanis az egymást követő slágerei között memoárkötetbe illő hosszúságú visszaemlékezésekkel, a legintimebb testrészeiről szóló vicceskedő stand-up sztorikkal, vagy épp a WC-re igyekvő közönségnek beszólogatva törte folyamatosan a koncert ívét.
Mr. Williams a legprofibb szórakoztatók egyike és azt sem vitatom, hogy hihetetlen érzéke van a közönséggel való kommunikációra, de a kevesebb ezúttal több lett volna a nem éppen Monthy Python-i magasságokban szárnyaló humorából… Azért az öniróniának sem volt híján: amikor a Take That Do What You Like klipjét megállította az óriáskivetítőn, majd a saját kimerevített pucér tomporának tisztelegve kezdett el énekelni, mindenki dőlt a nevetéstől.
A koncert során Robbie a teljes karrierjét elmesélte a kezdetektől a Take Thatből való kiszállásán át a szólósikerekig, és közben a komolyabb énjét is megmutatta. Néha már-már pszichoanalízisbe hajló leplezetlen őszinteséggel beszélt egykori alkohol- és mentális problémáiról, hálát adva a feleségének, négy gyermekének és persze a közönségnek, akik mindig mellette voltak, és akik nélkül nem tudott volna megküzdeni a démonaival.
A színpadon sem érezhette magát magányosnak, hiszen a háromemeletes pódiumon helyet foglaló tízfős zenekarral és a hat fős tánckarával összesen 17-en voltak a színpadon, ráadásul néha egy-egy rajongót is maga mellé szólított, vagy ő maga ment le hozzá a közönség soraiba. Robbie a show első felében egy piros mezt viselt, a mellkasán fehér Friendly, hátán pedig Williams felirattal és a számára kedves 8-as számmal. Ehhez az outfithez egy hosszú fehér sálat vetett a nyakába, mintha csak Saint Exupéry Kis hercegét parafrazálta volna. A kezében tartott mikrofonállványt pedig néha sétapálcának használta, mint valami múlt század eleji londoni ficsúr.
A koncert második felében egy ezüst zakóval egészítette ki öltözékét, ami jól passzolt líraibb hangvételű számaihoz: a Don’t Look Back In Anger Oasis-feldolgozáshoz, a kivetítőkön 12 vonóssal kiegészülve előadott Eternity-hez vagy a Feelhez. Aztán a Rock DJ feszes ütemeire mindenkit felállított, megtáncoltatva a tízezer fős közönséget.
A kihunyó fények már a ráadást előlegezték, amire kicsit Elvis Presley-re emlékeztetve póló nélkül, egy arany-fekete köntösben tért vissza. A No Regrets, a She’s The One és az Angels után még egy acapella medley-t is rögtönzött legnagyobb slágerei refrénjeit énekelve, miközben egy magyar zászlót terített a nyakába. Aztán, mint egy hittérítő, „God blessed Budapest!” kiáltással búcsúzott a közönségtől.
Összességében egy végtelenül profi, látványvilágában színes, slágerektől duzzadó karrierösszegző koncert részesei lehettünk, amely során bepillanthattunk Robbie Williams legbensőbb énjébe is. Ez az este igazi örömünnep volt valamennyi rajongó számára, azért én remélem, legközelebb kevésbé lesz szószátyár fenegyerekünk, és így talán 5-6 dallal is hosszabb lesz majd a fellépése.
Dallista:
1. Hey Wow Yeah Yeah
2. Let Me Entertain You
3. Land Of 1000 Dances
4. Monsoon
5. Strong
6. Come Undone
7. Do What U Like
8. Could It Be Magic
9. Don’t Look Back In Anger
10. The Flood
11. Love My Life
12. Eternity
13. Candy
14. Feel
15. Kids
16. Rock DJ
Ráadás:
17. No Regrets
18. She’s the One
19. Angels
20. Let Me Entertain You / Strong / Come Undone / Feel / Angels
szöveg: Majsa Tibor
fotó: Máté Évi
