Legutóbb két és fél évvel ezelőtt járt nálunk a brit popzene fenegyereke, ám sorrendben 13. nagylemezét, az október 10-én napvilágot látó Britpopot népszerűsíteni hivatott turnéjának szeptember 12-ei budapesti állomásán ismét emelte a tétet. Így a 2023-as Papp László Sportaréna után ezúttal az MVM Dome-ot rakta fullos teltházra.
A buli kezdetére várva alaposan szemügyre vehettem a talán eddigi legheterogénebb közönséget, akit valaha koncerten volt szerencsém látni. Ugyanis a 4-5 éves kisfiútól a tisztes életkorú matrónákig minden korosztály képviseltette magát, hiszen a mára már négy gyermekes családapává érett Robbie-t mindenki szereti. Még az érte rajongó hölgyek párjai is, ugyanis ezúttal nem éreztem azt, hogy ők csak kelletlenül, tettetett jófejségből kísérték volna el szívük választottjait.
A koncertre várakozva a színpadképet még villanyfényben szemügyre véve előre vetítette már a grandiózus show-t, hiszen kétoldalt a két hatalmas, téglalap alakú ledfalon az új album borítója fénylett (rikító rózsaszín festékkel leöntött hidrogénezett hajú foghíjas Robbie kép), a színpad felett pedig óriási neon szárnyak világítottak. A nagyjából 20 méterre előre nyúló aranyszínű kifutó egy sarkára forgatott négyzet alakú, lépcsőkkel körbevett dobogóban ért véget, ami borítékolta, hogy itt a közönség szerencsés (értsd: a kiemelt állórészre befizető) része bizony testközelből csodálhatja majd meg az est főhősét.
Ezen aztán már nem sokat morfondírozhattam, hiszen nem sokkal 8 óra 40 perc előtt egy impozáns intóval el is indult a show, amiben a mesterséges intelligenciával életre keltett Elvis Presley és Freddie Mercury is megszólalt. Aztán felcsendültek az új album első megklipesített dala, a Rocket nyitó taktusai (amit a lemezre a Black Sabbath zseniális gitárosával, Tony Iommival közösen vettek fel), és bevonult a színpadra Mr. Williams.
Fehér űrhajós kezeslábast és futurisztikus napszemüveget viselt, miközben egy mikrofonerdő kellős közepén adta elő az őszinte rock and roll korszakot megidéző tempós felvételt, majd felkapaszkodott a magasból aláereszkedő és időközben háromlábú rakéta kilövőállássá átlényegült óriás szárnyakra, hogy a szerkezet tetején állva tűzeső kíséretében emelkedjen a magasba.
Onnét aztán tótágast állva ereszkedett vissza a földre, ám ekkor már a Let Me Enertain You dübörgött a hangfalakból.
A fehér hacukától két táncosnő segítette megszabadulni, ami alatt tűzpiros nadrág és atlétatrikó bújt meg. Ehhez egy flitteres melegítő felsőt vett fel, és így tolta végig az est mottójának kikiáltott szerzeményt. Mindeközben a kivetítőkön olyan világsztárok képei váltakoztak, mint James Brown, a The Beatles, Tina Turner, Bruce Lee vagy Charlie Chaplin.
A dal végén monológba kezdett arról, hogy Michael Jackson volt ugyan a popzene királya, de ő még rajta is túl akar tenni, hiszen az a vágya, hogy ő legyen a valaha volt legnagyobb szórakoztató. Mindezt tette olyan szuggesztív meggyőzéssel a csávó, hogy nem csak ő nem kételkedett benne, hanem mindezt a legkisebb fenntartás nélkül a közönsége is elhitte neki.
Naná, hiszen csibészes mosolyával bárkit le tud venni a lábáról, és szavak nélkül, apró mozdulatokkal dirigálva az egész arénát éneklésre tudja ösztökélni. Amúgy nem csak az önbizalma duzzadt, hanem az izmai is feszültek, ugyanis 51 éves kora ellenére nem a tipikus aputesttel ugrabugrált a színpadon, hanem hihetetlen energikusan, erőtől telve, miközben tökéletesen énekelt ki minden hangot.
A következő blokkban klasszikus rockdalokból adott elő egy csokorra valót (Foo Fighters: All My Life, Blur: Song 2, The White Stripes: Seven Nation Army, Bon Jovi: Livin’ On A Prayer), majd jött a 2002-es Escapology album kevésbé ismert felvétele, a Monsoon, amit a közönség ennek ellenére szinte egy emberként énekelt vele együtt. A Rock DJ esetében ez nem is lehetett kérdés – itt már egy hatalmas vörös subát öltött magára, a háttérben pedig a Better Man című, év elején mozikba került életrajzi filmjéből láthattunk részleteket.
Erről szavakban is megemlékezett, majd a mesterséges intelligenciával generált tinédzser önmagával beszélgetett el, kitérve persze a Take That-korszak cikisebb momentumaira is. Amúgy már a legutóbbi koncertjén is kicsit sok volt a stand up, ám erre most még rátett egy lapáttal, és a két órás koncert alatt legalább fél óra ezekkel a monológokkal telt el, unos-untalan megszakítva az est zenei ívét. A dalok pedig önmagukban is működtek volna, hiszen a fiatalkori önmagának ajánlott Strong, az életét megelégedettséggel szemlélő Love My Life, a Gloria Gaynor I Will Surve-ját parafrazeáló Supreme csak úgy sodorták a hallgatót a zene hullámain.
A muzsikánál maradva a monumentális színpadképben a zenészek szinte eltörpültek, pedig két gitáros, egy-egy basszeros, billentyűs és dobos, három tagú fúvósszekció, vokalista hölgy trió és nyolc táncosnő alkotta a közreműködői csapatot, így aztán az énekessel együtt pontosan húszan voltak a világot jelentő deszkákon, nem számítva a későbbi vendég zenészeket.
Nevezetesen az előzenekar szerepét is betöltő The Lottery Winners énekes-gitárosát, Thom Rylance-t, aki a Better Man, a Sexed Up, a Candy és a Relight My Fire kíséretét szolgáltatta akusztikus gitárjátékával, illetve a csapat szőke basszusgitáros-vokalistáját, Katie Lloydot, aki az egykori Take That és Lulu dalba csatlakozott be szenzációs módon Robbie mellé.
De a slágerek csak nem fogytak el, jött a Something Beautiful, a Millennium, a New York, New York (egy másik hatalmas szórakoztató, Frank Sinatra szellemét megidézve), aminek az elején Robbie egy hatalmas rózsaszín tollboával a nyakában jelent meg, alatta a korábbi trikó-nadrág kombó magenta változatával. De még itt is poénkodnia kellett egy sort az ágaskodó mellbimbóiról, ami a koncert egészére jellemző, rappereket is megszégyenítő fuck-áradattal együtt már kezdett kissé fárasztóvá válni.
Szerencsére a zene minden ilyen közjátékért kárpótolt, hiszen a Come Undone, az egyik szerencsés norvég hölgynek énekelt She’s The One, vagy a háttérben pergő fotókkal az élete korszakait felvonultató My Way – még egy Frank Sinatra dal – Mr. Williams érzelmes oldalát is megmutatták. Meg az igazán vicceset is, hiszen zenekara bemutatását jól megválasztott világslágerekkel tette meg (Black Sabbath: Paranoid, Grandmaster Flash: White Lines, Roy Orbison: Pretty Woman, Village People: YMCA, The Beatles: Hey Jude), megadva mindenkinek a legalább fél perces szóló lehetőségét.
Természetesen a kötelező ráadás sem maradhatott el, mindössze az újabb átöltözését kellett kivárni, ami egész gyorsra sikeredett. Így a finálét már fehér flitteres szettben nyomta végig, ami remekül passzolt a Feel és az Angels hangulatához. Természetesen a végjátékban a két órával korábban még űrhajót formáló hatalmas szárnyak is a helyükre kerültek, és Robbie háta mögé ereszkedve hirdették az egykori botrányhős ördögfiókából mára már lenyugodott családfő angyali mivoltát.
szöveg: Majsa Tibor
fotó: Máté Évi
