„Úúú, King Diamond! Na, erre megyünk!” – ez volt a legelső gondolatom, amikor bejelentették a legendás csapatot a Rockmaratonra, hogy aztán pár nappal később komoly dilemma elé állítsanak a szervezők. Running Wild! Ilyen nincs! Pláne nem egy napon, így némi tanakodást követően a szállást átfoglaltam csütörtökre és megvettem a jegyet a Rolf Kasparekék által fémjelzett időpontra. A később történtek fényében jó döntésnek bizonyult, de haladjunk sorjában.
A körülmények évről évre változatlanok. Majdnem nyár közepe, döglesztő hőség, előző nap még munka, így indulás előtti este kapkodva csomagolás, délelőtt gyors újratervezés, majd nyomás Dunaújváros felé. Néhány órányi utazás után érkezés a rácalmási szállásunkra – hosszú évek óta itt pihenjük ki a fesztivál előző esti fáradalmait –, becsekkolás és rövid ejtőzés után irány a fesztivál. Ahogy lekanyarodik a taxi a Szalki-sziget felé mindig összeszorul a torkom, lehet köpködni – sokszor joggal – a Rockmaratont, de maga a helyszín akkor is király. Pláne, hogy egy csomó, külföldre szakadt barátunkkal itt futunk össze évente egyszer, szóval minden adott a felhőtlen bulihoz. Fesztiválozni ezúttal csak a csütörtöki napon sikerült, azt is már csak jócskán fél 7 után, hogy ne úgy nézzek ki húsz perc múlva a hőségben és a porban, mint aki a Walking Dead valamelyik megelevenedett epizódjából mászott elő…
…így azonban az általam egyik leginkább várt fellépő, a Cemetery Skyline buliját buktuk – állítólag jó volt a legjobb svéd Balázs Pali hasonmással kiálló csapat, bár inkább valami klubban nézném meg szívesen ezt a gót denevérünnepet, mint sem tűző napsütésben –, de a Steel Panther is már benne járt a műsorában. A hamisítatlan Sunset Strip érát idéző amcsikat még nem láttam, de csupa jót hallottam róluk. Bevallom, az első néhány lemez idején elrettentett a hőskorban is túlzónak tűnő Poison-image, de ez legyen a saját hülyeségem. Ha éled ezt a vonalat, akkor ez neked készült, ha nem, de túl tudsz lépni a külsőségeken, akkor jól tudod magad érezni a koncertjükön.
Én inkább az utóbbiak közé sorolom magam, kifejezetten szórakoztatónak találtam a produkciót, húzás és dög is volt benne, bár a műsor felénél a több percnyi pofázás inkább a sörpult felé terelt. Oké, hogy ez a műsor része, de inkább egy dalt hallgattam volna meg ehelyett (mondjuk That’s What Are Girls Fort A Balls Outról). Azt nem mondanám, hogy túlagyalták a programot, a debütlemez hét dallal egyértelműen felülreprezentált volt a műsorban, a tavalyelőtti On The Prowlról is csak a Friends With Benefit hangzott el. Sebaj, volt helyette egy csomó póz, feltúrt hajak, színes ruhák, rúdtáncos csajok a színpad két oldalán és persze a kihagyhatatlan tumultus, mert hát a hölgy rajongókat fel kell invitálni a színpadra (17 Girls In A Row, ugye). Ment is a közös táncika – még ha néhányan nehezen is akarták utána elhagyni a világot jelentő deszkákat –, de ez így kerek és bármikor megnézném őket újra.
Ezután kíváncsian vártam, a Dragonforce emeli-e az adrenalint, de őszintén szólva a nyitó Cry Thunder inkább csak felszaladt a szemöldököm, ez meg miiii? Tizenéve láttam őket a FeZenen, kifejezetten tetszettek és rá is pörögtem a debütlemezükre, amit mai napig rendszeresen hallgatok (és mai napig ZP Theartot tartom jobb énekesnek), de itt ez nekem felért egy csalódással.
Lehet, én maradtam le nagyon a munkásságukban, jelen formában azonban nekem elég panelesnek tűnik, a harmadikként érkező Fury Of The Storm alatt ott is hagytam az amúgy szemmel láthatóan közönségkedvenc és színpadi akcióban sem szűkölködő professzionális színházat. Viccesnek tűnhet, hogy oké, fesztiválhangulat, de egymás után elsütni egy Céline Dion és egy Taylor Swift feldolgozást – ahogy barátom elmondása alapján a tíz tételes program második felében tették – talán kiszúrás a saját rajongóikkal szemben, lehet mások is inkább egy saját számot vettek volna szívesebben.
Mindegy, a H-Music színpadon amúgy is játszott már az Avatarium, a jóféle északi melankóliával nyakon öntött lassulásra amúgy is mindig kapható vagyok, pláne, ha ilyen professzionális módon tálalják, felesleges körítés nélkül, de annál nagyobb tűzzel. Tavalyelőtt a Swallow The Sun előtt már láttam őket, élőben is tetszettek, lemezen annyira nem tolom túl, de ez az előadás bizony süti volt. Ha jól rémlik a Pearls And Coffins szívfacsaró melódiájára értem oda, egyből le is vett a lábamról Jennie-Ann Smith előadásmódja, tényleg tünemény egy nő, aki a színpadon él igazán. De ez amúgy az egész bandára igaz, látszott, hogy élvezik, amit csinálnak, különösen az I See You Better In The Dark ellenállhatatlan riffjeinél jött át mindez, itt aztán a szépen összegyűlt közönség nem die-hard fanatikus része is megadta magát a klasszikus Black Sabbath/Candlemass hatásokkal operáló zenének (nem is csoda, hiszen a Candlemass-főnök Leif Edling is ott bábáskodott az induláskor) és beindult az össznépi bólogatás. A morózus jelleg ellenére is mosolyt csaltak az arcokra és már ekkor is az egyik legjobb koncertként könyveltem el aznap, pedig némi meglepetés még hátra volt.
A Soulfly tét nélküli volt számomra. Max Cavalera dzsunga metalja termelt ki pár, stílusában kiváló számot, összességében viszont nem igazán hozzám szól a munkássága, a koncertes focihangulat meg pláne. Oléé-oléoléolé-Szólfláj… Na, nem. Becsülettel és energikusan tolták amúgy, a tribe vette is a lapot és ment a porfelverés, én csak tisztes távolból figyeltem. A Prophecy tuti volt, meg talán a Bring It is, amennyire nyomon követtem némi világmegfejtés közben a színpadon zajló eseményeket, meg zárásként a Jumpdafuckup intróval bevezetett Eye For An Eye, de nem mondanám, hogy különösebben meghatott a dolog. Viszont többen meg úgy jöttek ki a tömegből a végén, hogy életük legjobb Soulfly bulija volt.
Tribal után ismét borulás, a legsúlyosabb módon. A My Dying Bride egy furcsa, számomra mégis kedves felállásban futott neki a körnek. Aaron ideiglenes (?) távolléte kétségkívül érvágás a rajongótábornak, ugyanakkor a Swallow The Sun énekes Mikko Kotamäki beugrása vitán felül érdekesnek és jó választásnak tűnt papíron, pláne, hogy a finnek nagy kedvenceim. A MDB munkásságát tisztelettel, de némi távolságtartással követem, azonban a koncertjük néhány kérdőjelet felvetett bennem. Például, hogy Mikko valóban jó választás volt-e az énekes posztra, hiszen kiválóan hozza a hörgős részeket, kiállásban, karizmában viszont mégsem Aaron. A két orgánum tekintetében is van eltérés, így a dalok hangulata is módosult némileg. A többieken nem múlt semmi, hiszen kipróbált veteránokról beszélünk, de közülük is kiemelkedik a bőgős Lena, aki egyszerűen vonzotta a tekinteteket. A hölgy ugyanis rendesen kitesizte magát, olyan testalkatot épített fel, amire egyszerűen nem lehet nem figyelni, ugyanakkor mégis egy igazi dark csaj, aki éli ezt a világot. Összességében szerintem nem volt rossz koncert, pláne olyan remek zöngeményekkel a műsorban, mint az A Kiss To Remember, a Like Gods Of The Sun, vagy a The Raven And The Rose, amit állítólag már több, mint tíz éve nem játszottak.
Ma már legendaszámba megy, hogy a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek legelején számos nyugati csapat rendszeresen visszajáró vendég volt Magyarországon, sőt, néhányan kvázi turnékat csináltak itt. Ahogy a német Running Wild is, 1987-ben Miskolc, Pécs és Debrecen városát is bevették a portyázó kalózok Budapest mellett, utoljára viszont 1991-ben kormányozta őket erre a passzátszél. Közben volt búcsúkoncert, újjáalakuló koncert, új lemezek, megfejteni se akarom Rock’n’Rolf főkalóz gondolkodásmódját, inkább csak nagyon örültem ennek a lehetőségnek. Próbáltam nem nézni setlisteket, de aztán győzött a csábítás és bár több kedvenc dalom is feltűnt a listákon, azért annak nem örültem, hogy a számomra nonplusultra Port Royal lemez ennyire hanyagolva van. De félre a kukacoskodással, Rolf kapitány pont pár héttel ezelőtt mondta be a tutit, hogy idén öt koncert, jövőre még kettő és vége a koncertezésnek, lemezek talán lesznek még… szóval bárminek IS örülni kell, amit játszanak.
Grandiózus színpad, erősítőhegyek, vetítés – megadták a külsőségek módját. A Rock And Roll All Nite ugyan jól alapozta a koncert előtti hangulatot, de a 12 dalos szettet keveselltem és persze egészen máshogy raktam volna össze a programot, ahogy mindenki más is, viszont a nyitó Fistful Of Dynamite azért máris belelkesített, horgonyt fel! A Death Or Glory lemez örökbecsűje, a Bad To The Bone után kérdés: még gyorsabbat akartok? Naná, és setlist ismerete nélkül is vágta minden kalózpalánta, hogy Riding The Storm, ahol már tényleg könny szökött a szemembe, hogy aztaaa… a kivetítőn meg egy hatalmas kalózhajó szelte a tajtékos habokat. Utána ki a szárazföldre a Locomotive-val, majd egy elég felesleges dobszóló után a jól ismert lemenő nap fényében fürdő, szakadt amerikai zászlót és egy tollal díszített dárdát tartó, félig betemetett csontvázak képe jelent meg a kivetítőn: ó, igen, Little Big Horn! Talán ezt vártam legjobban, mert a Port Royal után a Blazon Stone a kedvenc Futóvad lemezem.
Torokszakadtából üvöltve ökölrázás pipa, mi jöhet még? Mondjuk némi közönségénekeltetés a Branded And Exiled alatt, hidegrázás a Soulless és az Under Jolly Roger páros hallatán, majd távozás a Kincses Szigetről (Treasure Island). A Conquistadores nálunk szívfájdalmamra kimaradt, enélkül kábé elképzelni se tudtam egy Running Wild koncertet… Sebaj, majd lemegy lemezen. Ezzel együtt is óriási köszönet és főhajtás a szervezőknek, hogy ezt a legendát idehozták, valószínűleg utolsó alkalom volt.
Előzetesen úgy gondoltam itt véget ér majd az este – végül is már hajnal negyed egyre járt az idő – és lassan bepilledő üzemmódba kapcsolt az agyam, de ha már itt vagyunk lessünk még bele a Pro-Pain műsorába. Utoljára 2017-ben láttam őket a régi Barba Trackben, közben Eric Klinger újra csatlakozott a bandához, aki számos, számomra kedves lemezükön gitározott, így ezt a ziccert tényleg kár lett volna kihagyni. De jól tettük, kábé egy perc alatt akkora adrenalin adagot kaptunk a kezdetben kásás megszólalással színpadra robbanó brigádtól, hogy pillanatok alatt elszállt minden fáradtságom és hamarosan a színpad előtt bólogattam Garyék tufa témáira.
A Pro-Pain sosem a cizellált megközelítésről volt híres, de ha arcba mászó muzsikára vágysz, akkor ez a hc/metal keverék mindig jó választás lehet. És mintha nem is hajnal lenne, a négy csávó olyan energikusan nyomta a kezdetektől fokozatosan javuló hangzással, a fanok meg vették a lapot és ment a mozgás is a színpad előtt. Ami meglepett, hogy a Shreds Of Dignity-ről két számot is előkaptak (The Shape Of Things To Come és Gone Fishin’), de az újabb kori alkotásokról emlékeim szerint csak a Deathwish és a Voice Of Rebellion címadója fért bele, amit azért nem értek, mert a Straight To The Dome és a The Final Revolution is baromi combos lemezek. A debütöt is teljesen negligálták, bár ezt a hiányt remélhetőleg majd pótolják 2027-ben, a Foul… 35 éves jubileumi turnéján, hehe. A zárásként előadott Make War (Not Love) tényleg elpusztított mindenkit, utána meghajlás, jobbra el. Velős, intenzív és szerethető koncert volt, tényleg elismerés érte.
Itt véget is ért számunkra az idei Rockmaraton, most ennyire volt lehetőség, de ez megérte a pénzt és a fáradtságot. Sajnálom, akik bukták a szombati King Diamond koncertet, de sajnos ez mindig benne van, akkor is, ha nem akarjuk ezt az opciót elfogadni (nem mellesleg én is jártam már így és nem csak fesztiválfellépéssel). Kingnek jobbulást, a zenerajongóknak kellemes fesztiválozást, hiszen remek bulik lesznek még mindenfelé, jövőre meg tali ugyanitt.
Szöveg: Pál Szabi
Fotók: Máté Évi
Avatarium fotó: Réti Zsolt (Shockmagazin)
A koncertekről a teljes fotógalériákat itt éritek el: https://kultfm.hu/galeria/
