Dél-Koreáról nem feltétlen az indie-rock jut az ember eszébe először, amikor Kelet-Ázsia kultúráját tanulmányozza, azonban ha a K-popot emlegetjük, máris sokak szeme felcsillan. A The Rose tagjai azonban a sorból némileg kilógva, ha fel nem is szántják a színpadot, de hangszeresen lépnek azokra a bizonyos deszkákra. A négy mosolygós fiatalember március 17-én a Papp László Budapest Sportarénában adott koncertet Dawn To Dusk című turnéja keretében.
2018-ban sokak meglepetésére az akkor még rendkívül friss, csupán pár hónapja aktív csapat szinte teljesen megtöltötte a megboldogult régi Dürer Kert nagytermét. Hogy mennyire újoncok voltak, azt mi se bizonyítja jobban, mint hogy számlistájukon több feldolgozás, mint saját dal szerepelt akkor még. Azóta viszont nagyot fordult velük a világ, immáron két nagylemezzel a hátuk mögött egy rövidebb leállás után is arénákat töltenek meg, igaz, a Papp László ezúttal ismét felezve várta a rajongókat.
És ha már rajongók… míg a fülsüketítő sikítás szinte kötelező eleme egy-egy ilyen bulinak, annál meglepőbb volt, hogy mennyire vegyes korosztály hangszálai rezdültek egyszerre ezen az esten: míg az első sorokban azért többnyire fiatal lányokat lehetett fellelni, a teremben egész sok középkorú fan, és jó pár pasi is felbukkant – persze tudjuk, a bromance a K-pop lexikon egyik kiemelt bekezdése.
Az emberek felkészültségére sem lehetett panasz, és bár sokan érkeztek eleve világító ledes rózsákkal, a shop előtti hosszas sorok arról tanúskodtak, hogy borsos ára ellenére is többen a helyszínen szerezték be a közönségben látványképként is funkcionáló relikviát. Egyébként úgy általánosságban is szinte mindenkin volt Rose-os mörcs, a pólótól a fejdíszekig, az egyenbannerekről nem is beszélve. A pultoknál viszont épp az ellenkezőjét tapasztalhattuk: alig-alig lézengett arra valaki, az emberek többsége pia helyett leginkább a telefonját szorongatta kezében, a jelenlevőkben feltehetőleg fel se merült, hogy épp Szent Patrik napját ültük aznap.
Maguk a dalszövegek – igazodván újfent a K-pop elvárásaihoz – sem azok az italozós, odamondogató szerzemények. A gyakran a kivetítőn is megjelenő sorok bájos gondolatok voltak szeretetről, békéről, a zene gyógyító és összetartó erejéről – amit később mondókájában Woosung is kiemelt –, általános életérzésekről. A színpadkép maga elég puritán és füstös volt, egyszer-egyszer ugyan megjelent a háttérben némi élőkép, de többnyire egyszerű vizuálok és dalszövegek váltották egymást.
A srácokból talán jobb lett volna többet látni közelről, bár túl sok minden azért részükről sem történt a színpadon, de ez betudható a vokáloknak is. Dojoon szerepe volt a legizgalmasabb, ő folyamatosan váltogatta maga körül a hangszereket Hajoon dobos, Woosung gitáros és Jaehyeong basszusgitáros mellett. Énekest, mint olyat pedig direkt nem említettem, ugyanis mind a négy srác énekelt. Őrületes gitárszólók vagy nagyobb zenei megfejtések ugyan nem voltak, és sok sáv érkezett samplerről – el tudtam volna viselni egy kicsit hangszer-orientáltabb, bátrabb, nyersebb soundot –, mégis üdítő élmény volt ugribugri fiatalok helyett hangszereseket figyelni.
A dalok mind kicsit ismerősen csengtek, és mintha csak különböző magasztos fesztiválhimnuszok váltották volna egymást abszolút kellemes dallamokkal. Pár gyorsabb tételnek ugyan örültem volna, de hát mégsem egy kifejezett rockkoncertre jöttünk, a közönség pedig betéve fújta gyakorlatilag az összes nótát. Nyilván az se véletlen, hogy a nyáron hazánkban is többször fellépő Coldplay az egyik közös kedvencük, volt olyan szám, ami mintha csak Chris Martinék és Robbie Williams szerelemgyereke lenne, de ahogy nem is olyan rég a Dirty Honey-nál, itt sem voltak zavaróak az áthatások.
A fiúk láthatóan hálásak azért, ahova jutottak, a gitáros – aka White Rose – két dal közt hosszasan taglalta, hogy hét éve még olyan kis klubokból indultak, ahol 15-20 haverjuk előtt játszottak. Felhozta példának azt a bizonyos fent említett düreres bulit is, és természetesen az egybegyűlteket is kifaggatta, hogy ott volt-e valaki már akkor is.
Egy rendkívül pozitív hangvételű koncerten vehettünk részt egy elképesztően lelkes közönséggel, amit a tavaly ősszel megjelent DUAL című nagylemez egyik szerzeménye, a Wonder zárt, ami számomra az est kellemes, de kissé csöpögős és egysíkú dalai közül messze kiemelkedett. Jobb tételt nem is választhattak volna a végére a Rózsák, akik – egy a hazai fanclubtól kapott – magyar zászlóval pózolva köszöntek el Budapesttől.
Szöveg, fotók: Máté Évi
