Még középsuliban történt, mikor cimborám, egy szép áprilisi vasárnap elhívott a WigWamba, egy számomra addig ismeretlen svéd zenekar koncertjére. Mivel bíztam haverom zenei ízlésében, úgy voltam vele, miért is ne, maximum nehezebben fog kezdődni a hétfői kémia órám. Életem egyik legjobb döntése volt. Ott kezdődött az a mai napig tartó szerelem, amit Evergreynek hívnak. Azóta eltelt 17 év, zenekarok jöttek, mentek, de ez a banda mit sem vesztett fényéből számomra. Ezúttal a Barba Negra színpadán mutatták be új anyagukat, a Virtual Symmetry és Fractal Universe kíséretében.
Az estet nyitó Virtual Symmetry tagjai le se tagadhatnák, hogy Dream Theateren szocializálódtak. Mind zeneileg, mind hangszerek vonatkozásban egyértelmű volt a hasonlóság, azonban ameddig a Dream a saját stílusát ösztönből hozza, addig a Symmetrynél én egy picit erőltetettnek éreztem a már-már túlzásba vitt tört ritmusokat, ami néha még a saját frontemberüket is összezavarva közönségtapsoltatáskor.
Ugyan csak 30 perc játékidő jutott a bandának, de valamiért sikerült az amúgy is tömény számok közé még egy dobszólót is bepréselni, amit nagyon nem értettem. Inkább a saját anyagokat erőltettem volna, és egyébként is, minden dalban volt olyan rész, ahol a tagok brillírozhattak, nem gondolom, hogy ezen felül indokolt volt még egy plusz egyéni villogás. Ettől függetlenül szuper teljesítményt hoztak a srácok, egyáltalán nem érződött rajtuk, hogy sajnos csak maximum 30 embernek játszottak.
A hangzást külön kiemelném, mert nem csak szimplán rendben volt, hanem kifejezetten jól szólt a zenekar. Nem tudom, kik ültek az este folyamán a keverő mögött, de ilyen átütő dobhangzást, ami az egész eseményt jellemezte, nagyon rég hallottam.
A soron következő Fractal Universe már egy picit izgalmasabbnak hatott számomra. A billentyűt felváltotta egy második gitár, a tiszta ének bekeményített. Ha már belementem ilyen hasonlítgatásokba, a franciáknál nyomokban mustármagot és régi Opeth-et véltem felfedezni, ugyanakkor nem tudnám egy az egyben rájuk húzni a stílusukat. Sokkal egyedibb hatást értek el nálam és nem azért, mert keményebb zenét toltak, mint a Symmetry. Talán okosabban, változatosabban voltak felépítve a számok.
Az ő koncertjüket még Henrik Danhage (Evergrey gitáros) is a közönség soraiból nézte, ami azért elárul valamit, hiszen a közös turné kapcsán körülbelül minden nap láthatja/hallhatja őket, és így is kimerészkedett az akkor már 50+ főre bővült nézők közzé. A két gitáros brillírozott, és egyáltalán nem ment a zene rovására, főleg, hogy az egyik pengetős a frontember szerepét is betöltötte. És milyen hangszer fér még bele egy ilyen progresszív death-metál muzsikába? Hát a szaxofon, mert igen, a végén az is előkerült egy rövid szóló erejéig. Működött? Igen. Nem azt mondom, hogy Kenny G-t minden metál bandába, de miért ne lehetne használni ezt a hangszert is. Láttam már vadászkürtöst torzító pedállal játszani.
Végül pedig színpadra lépett az Evergrey. Ők az a zenekar, akik majd 20 éve nem képesek kikopni a lejátszási listáimról. Jó, tesznek is érte, mert 2-3 évente boldogítják a zeneipart új albumokkal, de például Covid alatt annyira belehúztak, hogy kevesebb mint másfél év alatt kettőt is piacra dobtak. Ha hazánkban játszanak, igyekszem ott lenni a koncertjükön, mert mindig teli vigyorral nézem őket, és most se volt ez másképp. Amikor nem tudod eldönteni, hogy mikor töltesd újra a poharadat, mert sajnálnád kihagyni bármelyik dalt.
A Tom S. Englund-vezette banda most is olyan közvetlen volt, mint 2005-ben a jó öreg WigWamban, cserébe sajnos most sem voltak sokkal többen rajtuk. Lehet nem ők a legváltozatosabb banda, de ha működik a jól bevált recept, akkor azon minek változtatni, ők se teszik, csak finomítanak. Ezt szeretik. Mindamellett, hogy Englund énekstílusa „kesergős” tud lenni a dalokban, az egész zenekar produkciója örömzene és vidámság. Henrik Danhage gitárosról néha nem tudom eldönteni, hogy ittas, vagy csak ennyire laza (mondjuk szerintem mindkettő), de mindegy is, mert két dobozos Borsodi közt is olyan zenélést pakolt a színpadra, ami nélkül az Evergrey nem lenne Evergrey. Ez igaz a többiekre is. Jonas Ekdahl dobolása nélkül is elképelhetetlen az összkép. Emberünk, mint egy atomóra, olyan hangzással, amitől sírva fakadok örömömben.
Azt azért hozzá kell tenni a dologhoz, hogy szerintem a szcéna egyik legalulértékeltebb zenekaráról beszélünk, legalábbis itthoni viszonylatban. Ezt bizonyítja az is, hogy egy tisztességes félházat se sikerült összehozni, aki viszont jelen volt, az nem bánta meg. Fővárosunk még azt is megkapta Toméktól, hogy az egyik kedvenc helyük, valahol megindokolva ezzel a tényt, hogy második napja isznak nálunk és a koncertet követő napra is ezt tervezik. A nagyérdeművel most is haveri viszonyt folytattak, koncert alatt és után is. Hangszerek nélkül simán azt érzi az ember, hogy ezeréves svéd cimborái látogatták őt meg, hogy átbulizzanak pár napot. Programjuk természetesen a két utolsó albumra helyezte a hangsúlyt, de azért a régebbi klasszikusok is előkerültek, például a személyes kedvencem, az A Touch Of Blessing.
Ha nem is voltunk sokan, szerintem mindenki boldogan távozott a helyszínről. Bár nálam a Virtual Symmetry annyira nem működött, akkor is három zseniális koncertet láthattunk, hallhattunk. Remélem, hogy aki csak kíváncsiságból látogatott el, az is úgy tért haza, mint én anno 2005-ben, csodálattal és ámulattal, csupa jó érzéssel. Szerencsére Evergreyék rendszeresen látogatnak hozzánk, így aki most lemaradt róluk, biztos vagyok benne, hogy lesz lehetősége pótolni.
Evergrey setlist:
Save Us
Weightless
Distance
Eternal Nocturnal
Midwinter Calls
Where August Mourn
A Silent Arc
In the Absence of Sun
Call Out the Dark
My Allied Ocean
A Touch of Blessing
Blindfolded
Recreation Day
King of Errors
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
