Hat év után hozott újra sötét fellegeket a budapesti Dürer Kert színpadára a The Sisters Of Mercy. Feszes, monoton ütemek és színes fénykavalkád simult rá Andrew Eldrich egyedi, mély hangjára. A hangzásra olykor lehetett panasz, azonban szépen felcsillant egy kultikus zenekar szerény, de annál erőteljesebb életműve.
A teltházas estét a The Virginmarys nevű rockduó vezette fel. A macclesfieldi srácok 2009-ben eredetileg trióként alakultak, ám végül csak Ally Dickaty énekes-gitáros és Danny Dolan dobos kezdett bele a turnézásba. Az alternatív, punk rock banda énekese vörös ingben és hózentrógerrel hozta a koncertet és lelkesen köszönt a szép számú közönségnek.
A nagy hév azonban inkább kíváncsi érdeklődéssel, mintsem hatalmas ugrálással társult, a zene inkább a futottak még kategóriába tartozott. Ennek ellenére legnagyobb slágerük, a Bang Bang Bang alatt azért megmozdult az első pár sor.
Az este során sajnos bebizonyosodott, hogy az új Dürer Kert nagyterme alkalmatlan egy teltházra: a tér levegőtlen volt, emellett a hosszúkás teremben közlekedni sem lehetett. Aki mégis megpróbálta, az többnyire a közönség haragjával találta szemben magát. Az énekes betegsége miatt sokáig kérdéses volt, hogy lesz-e egyáltalán koncert, hiszen az előző állomás bulija elmaradt. Szerencsére az égiek a The Sisters Of Mercy-nek kedveztek, és 9-kor a füsttel borított színpadra léphettek.
Az angol gót zenekar több évtizedes fennállása alatt hiába adott ki csupán három lemezt, a legújabb is már velem egy idős (szerk.: 1990-ben jelent meg a Vision Thing), mégis kiemelkedő helyet foglal el a műfajban. Andrew Eldrich karizmája és egyedi mély hangja szépen rásimul a rideg, sokszor monoton dallamokra. A színpad számonként változó színben pompázott: diszkós, kék, vörös és zöld fények villódzása töltötte be a kissé steril teret.
A 2006 óta tag Ben Christo gitáros igazi Rambóként, napszemüvege mögül, morcosan nézett a tömegbe, haja viszont inkább idézte a Grease musical pomádés srácait, mint egy rocksztárt. A szintik mögött álló, most épp újra akár az Ugly Kid Joe-ból is ismerős Chris Catalyst (a FEZEN-en idén ismét a kaliforniai csapat soraiban láthattuk gitározni) cowboyokat idéző ingben és napszemüvegben állt szinte teljesen mozdulatlanul. Doktor Avalanche pedig csak ontotta magából az elképesztő erejű dobszót.
A szerény diszkográfia klasszikusai egytől egyig felcsendültek, a rajongók elégedettségére a bulit a Lucretia My Reflection – This Corrosion – Temple Of Love hármassal zárták. Emellett az újabb dalok is teret kaptak, mint például a Placebo-s beütésű Eyes Of Caligula vagy a mai napig nem rögzített Crash And Burn.
A közönség láthatóan élvezte a bulit, a többség elégedetten bólogatott sörével, de volt, aki teljes átéléssel ugrált, és imitálta Ben összes gitárszólóját. A zenekar hangzására néha lehetett panasz, Andrew hangja elég halkan, néha kifejezetten erőtlenül szólt az ütemekhez képest. Mindezek ellenére, kellemes bulit csapott a banda, ahol ugyan sok meglepetés nem ért minket, de megkaptuk, amiért jöttünk: egy kultikus zenekar szerény, de annál erőteljesebb életművét.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Máté Évi
