Koponya az asztalon, mely a középkori kereszténység egyik jelmondatát, egyben a duóvá zsugorodott Depeche Mode sorrendben 15. stúdióalbumának címét is hirdeti: „Memento Mori”, azaz, „Ne feledd, hogy meg kell halnod!”. Temetői koszorúkkal díszített angyalszárnyak a borító előlapján, melyek az előbbi komor figyelmeztetésen való felülemelkedést hivatottak jelképezni.
Az angyalok ugyanis jövő-remény szárnyaikkal mi magunk vagyunk. Ezek közül a szárnyak közül suhognak elő Dave Gahan és Martin Gore új dalai, és hordozzák aktuális üzenetüket a „világról, amiben élünk, és az életről úgy általában” – hogy egy réges-régi Depeche Mode dalszövegsort idézzek. Az élet ugyan véges, és vannak bőven árnyoldalai is, de végül mindig megcsillan a remény – ahogyan Dave és Martin számaiban is. Ezért is szeretjük őket már bő négy évtizede, és szerencsére most sem okoznak csalódást.
Nagyjából fél évvel ezelőttig tartó bizonytalanság lett úrrá tavaly májusban a Depeche Mode rajongótáborán. Tragikus hirtelenséggel elhunyt ugyanis Andy Fletcher, az együttes egyik alapítója, ami minimum kétségessé tette a zenekar további jövőjét. Aztán 2022 októberében Berlinben nemzetközi sajtótájékoztatót tartott a maradék két tag, Dave Gahan és Martin Gore, ahol bejelentették új albumuk, és az ahhoz kapcsolódó világturné címét. Úgy tűnt hát, hogy a munkában, az alkotásban, és a közönséggel való találkozásban keresik a vigaszt, ami a rajongók gyászfeldolgozását is segítette.
A beharangozó kislemez – Ghosts Again –, és a hozzá tartozó videoklip, melyet a régről bevált művészeti vezetőjük, Anton Corbijn jegyez, szép főhajtás volt a néhai Andy Fletcher felé, még akkor is, ha az új dalok vázlata már az ő halála előtt megvolt. Az élet (azaz, a halál) azonban újraírt pár dolgot. Az „egyszerűség gyönyörködtet” alapigazság mentén íródott single – melyet Martin Gore mellett Richard Butler is társ-jegyez – mindenféle túlbonyolítottságot mellőzve lamentál az élet mulandóságán. Kellemes, jól működő étvágygerjesztője lett a március 24-én boltokba került Memento Mori albumnak. Nem véletlen, hogy az egykori csapattárs, Vince Clarke is adásba játszotta a dalt online-rádióműsorában.
A nagylemez nyitánya (My Cosmos Is Mine) volt a következő hangulatfokozó – a beharangozó kislemezzel erős kontraszt-hatást mutató – dal, melyet röviddel az album-megjelenés előtt ismerhettünk meg, de igazán csak az egészben elhelyezve, a komplett művet végighallgatva hozza ki magából a maximális hatást.
„Welcome to my world, Step right through the door…” – énekelte 2013-ban, a Delta Machine felvezető szerzeményében a Depeche Mode. És ezt a világot most, tíz év elmúltával elkezdték félteni. „Don’t play with my world…” – kezdődik az aktuális albumfelütés, mely egyből behúz egy hipnotikus-pulzáló-kemény elektronikát felvonultató, álom-szerűen mantrázó zenei tripbe. A saját eszmékben békésen elmerülő, arkhimédészi „Ne zavard köreimet!” tematikát végigvivő szám a Martin vokáljával érkező törésben („No war, no war, no war, no war…”) csúcsosodik ki, és szintén az ő elmosódó, át- és áteffektezett hangján ér libabőröző véget. Pacifizmus Depeche Mode-ra.
Egy szellős, ’80-as éveket idéző szinti-hanggal operáló trackkel (Wagging Tongue) folytatódik az album, mely rögtön szinte a bőröd alá mászik. Ahogy Dave puha baritonján, Martin vokáljával megtámogatva hallgatjuk a fájdalmasan kiábrándító, az egész számon mottóként végigvonuló „Watch another angel die” sort, nem lehet nem a háború ártatlan áldozataira, vagy éppen az éhhalállal küzdő gyermekekre gondolni. És ahogy mindezzel szembeállítják a világ érzéketlenségét, azt tanítani lehetne. A remek átkötő zenei rész, a barokkosan-csembalósan csilingelő szintetizátor a már említett reménykeltésért felelnek. Igazi mestermű!
A már ismert Ghosts Againt most virtuálisan átugorva érkezünk el a nagylemez egyik leginkább szívbe markoló dalához, mely engem kicsit az Exciter gyönyörű, Martin által énekelt balladájára, a Breathe-re emlékeztet. De említhetnénk még a U2 Love Is Blindness-ét is a legendás Achtung Baby albumukról. Dave ismét csúcsformában, egy csodás filmszerű, vonósokkal még emelkedettebbé tett (csalódott, reménytelen) felelgetős-szerelmes dal a You Never Love Me. 100-as papírzsebkendő, és egy pohár bor ajánlott a hallgatáshoz.
Ebből a bánatos-romantikus hangulatból aztán egy kemény basszusból és tompán kopogós szegecselésből építkező intro ránt ki minket, amihez később fenyegető, effektezett elektronika társul. Ismét egy csúcspont – ezen az albumon szinte csak ilyen van –, ez a My Favourite Stranger. A Depeche Mode-féle dark-punk-pop maximumra járatva.
Űr-pop-opera szerű ünnepélyes felütéssel érkezik a Depeche Mode albumain kötelező Martin Gore lassú-blokk, melybe ez alkalommal egy szám jutott (Soul With Me). Ez azonban tökéletes. Legszívesebben egy bárban hallgatnám meg, ahol már csak én ülök egyedül az egyik asztalnál. Lassan forogna fejem felett a diszkógömb, a cigarettafüstöt át-, meg áttörve szórná a fénysugarakat, miközben saját halandóságomon merengve a következő sorokat dúdolnám magam elé: „…I’m ready for the final pages, Kiss goodbye to all my earthly cages, I’m climbing up the golden stairs…” Végül ujjamat mintegy önigazolásként a magasba emelném itt: „And I’m taking my soul with me”. Ami ugyanis igazán fontos belőlünk, az a lelkünk, amit végül magunkkal viszünk, az utánunk maradók pedig majd erre emlékeznek belőlünk.
A félidőnél jár a nagylemez, és egy újabb személyes kedvenc jön, ez a Caroline’s Monkey, egy remek dal a függőségről. Dave felvezető énekére úszik be egy masszív szintetizátor-basszus, amilyet talán a World In My Eyes-on hallottunk utoljára. A Kraftwerk-es elektronika is megjelenik, főleg a „Fading’s better than failing, Falling’s better than feeling, Folding’s better than losing, Fixing’s better than healing, Sometimes” soroknál letagadhatatlanul. Ez a Sometimes pedig mintha kicsit a Clean Sometimes-a lenne. Akik folyton a Violator – mint karriercsúcs-album – után sóvárognak, azoknak most biztosan elmosolyodik a szíve.
Az előbbi számban lefektetett basszus-szintetizátor-szőnyegen repít minket tovább a Before We Drown, mely – Dave szerzői kvalitásait illetően – simán megközelíti a Cover Me-t, az előző Depeche Mode LP-ről. Segítőként Peter Gordeno és Christian Eigner, a két session-zenész is megemlítendő. A dal végén a vonósok, Martin harmóniái, a „First we stand up, then we fall down, We have to move forward, before we drown” sorral lecsendesülő, és az űrbe vezető lezárás egyfajta válasz, vagy ha úgy tetszik tanács a szintén Spirites Going Backwards-ban megénekelt „visszafelé megyünk a történelemben” problematikára.
Nem véletlenül említem ezt a témakört, hiszen az album talán legpesszimistább dala, a címének tökéletesen ellentmondó People Are Good következik. Ismét hatalmasat tiszteleg a Depeche Mode a Kraftwerk előtt, aztán felvisít az I Feel You fülsértő effektje is, majd Dave Gahan belekezd Martin Gore egyik legszarkasztikusabb szövegének interpretálásába. A modern idők People Are People-jében „Heaven help me” szerepel a „Help me understand” helyett. Közel négy évtizeddel az első nemzetközi Depeche Mode sláger után már csak a Jóisten segítségében bízik a fő zeneszerző, ami az emberiség megjavulását illeti. Az „Everything will be alright in time, It will be fine” bridzs-rész után újra és újra felveszik hőseink a fonalat, és velük együtt mantrázzuk magunknak mi is, amiről magunk is tudjuk, hogy hazugság. A befejezés a My Cosmos Is Mine-hoz hasonlóan visszhangzik a fejünkben.
Középtempós melankólikus romantika, Dave szinte simogató hangjával, ez az Always You. A Depeche Mode megpróbálja szavakba önteni a szavakba önthetetlent. Egy felgyorsuló, sürgető részben csúcsosodik ki a dal, mintha a protagonista attól félne, hogy nem lesz elég ideje, alkalma elmondani szerelmének, hogy „There’s always you, there’s always you”.
Ismét a punkban gyökeredző Depeche Mode jön a Never Let Me Go-val, ami egy feljavított, csikorgó gitárhangokkal operáló, kicsit koszosabb Liliannek is tekinthető, annak hangulatához-szövegvilágához áll közel. Elsőre megragad, nincs túlgondolva, de így is működik.
Ahogyan a Before We Drownnál, úgy az albumzáró Speak To Me-nél is Dave Gahané a zeneszerzői kredit, melyből James Ford és Marta Salogni, a két producer is részesül. A nagy finálé egy képzelt beszélgetés, melyről nem tudni pontosan, kinek szól – egy valós lelki társnak, vagy pedig egy fölöttünk álló valaminek. Borongósan, de mégis reménykeltően szólnak a Jarre-t idéző ünnepélyes szintetizátorok, az önelemzően filozofikus, introspektív hangulatnak megágyazva. A „You lead me, I follow, your voice” résznél aztán, mintha a lélek elhagyná a testet, és felszabadítóan a magasba emeli a hallgatót a dal, hogy még egy versszak erejéig visszakapcsoljon az agy, és az „I’m listening, I’m here now, I’m found” sorral kilőjük magunkat a kozmoszba. Ami a miénk. És itt jön a visszakapcsolás a lemez elejéhez. Amit muszáj többször is meghallgatni. Mert tényleg így, egységes műként, magunkat teljesen átadva neki működik igazán.
Dave és Martin azóta már útra is keltek az új anyaggal, és jelenleg az Egyesült Államokban turnéznak. Májusban kelnek át Európába, és július 28-án érkeznek el Magyarországra, ahol a Puskás Arénában adnak majd koncertet. Az ősszel pedig ismét a tengerentúlon koncerteznek, egészen az év végéig.
Janurik János