Az ezredfordulóra kanyarodván nem nagyon volt olyan aktív zenehallgató, aki mellett csak úgy elment volna a HIM zenekar, vagy Ville Valo karaktere: lehetett gyűlölni vagy imádni, köztes állapotról azonban nem nagyon szólt a fáma. Én az előbbi táborból landoltam egy éles fordulattal az utóbbiban, miután akármennyire is próbáltam kerülni ő pokoli fenségének hazai szeánszát, csak sikerült belefutnom a 2000-es Sziget fesztiválon, és legnagyobb meglepetésemre ott helyben azonnal meg is vettek maguknak a finnek.
Gyorsan be is szereztem és agyonhallgattam az addig megjelent két albumukat, és még abban az évben sikerült is elcsípnem őket Varsóban újra élőben, immáron felkészülten, amikor már valahogy az akkortájt a csapból is folyó Join Me-től sem rázott a hideg, akármennyire is úgy tűnt pár hónappal korábban még, hogy a szerzemény végleg megpecsételte – nem épp pozitív irányba – kapcsolatom a zenekarral. A 2000-es évek elején aztán több pazar HIM-bulihoz is volt szerencsém, azonban amennyire sikerült ráéreznem a Razorblade Romance-ra és Greatest Lovesongs Vol. 666-re, a hármas album már nem igazán tudott megfogni, és szépen lassan eltávolodtam a csapattól, majd évekkel később Londonban – 2007-et írtunk ekkor – botlottam ismét beléjük. Bár örültem az újbóli találkozásnak, végül a koncert végét se vártam meg: az öblös mélyek helyett motyogás, a szexi magasak helyett pedig fals sikítás tudta csak elhagyni ekkor Ville torkát, és zeneileg sem volt igazán egyben a banda.
Hiába gondoltam azonban, hogy erősen hullámzó utam itt véget is ért Villével és zenekarával, jött a Budapest Parkos koncert 2014-ben, amihez már kellőképp szkeptikusan álltam hozzá, erre kaptam egy összeszedett, ütős bulit. Az már akkor is meglepett, hogy bő 10+ évvel a csúcs után is ilyen tömeget, az első sorokat hadseregként lerohanó sikító rajongókat fogok látni, úgyhogy kíváncsian vártam, mi lesz a helyzet egy újabb szúk évtized eltelte után. Jelentem, a VV-láz 2023-ban is épp úgy él, mint húsz éve, a frontember csibészes karizmája pedig mit sem kopott ez idő alatt, a közel negyed évszázad elteltét pedig leginkább az öngyújtókat felváltó telefonfények jelezték csak.
Bevallom, ahogy elkerült a HIM későbbi munkássága, úgy Valo egyéb – főleg másokkal közreműködő – projektjei is, de a 2007-es, Natalia Avelonnal közös Summer Wine-átirat például egész sokszor megfordult a lejátszómban akkortájt. Jelen turné apropója, VV első szólólemeze – Neon Noir – pedig még csak ez év elején jelent meg, és első blikkre kellemes anyagnak tűnik, a budapesti buli után pedig biztos, hogy még elő fogom venni. Főhősünk amúgy nem bonyolította túl a képletet a setlistet illetően, ami kiválóan működött: minden szóló szerzeményre jutott egy HIM-sláger, egyedül egy barba trükkel a sorrend fordult meg a ráadásra, így míg a buli az Echolocate Your Love-val indult, szintén egy Neon Noir-os szerzemény, a Saturnine Saturnalia zárta azt.
Ville turnéját egy izlandi trió, a Kaelan Mikla vezeti fel esténként, így a Barba Negra is misztikus sötétségbe borult egy félórára, a három csaj alkotta formáció főleg samplerekre épülő szeánszára. Az ének ugyan számomra egy idő után kezdett kissé egysíkúvá válni, az egyre gyarapodó eszeveszett üvöltős-sikítós részek megtörték azonban a monotóniát. Nem lett volna rossz, ha látunk is valamit a zenészekből – szinti, ének, basszusgitár volt egyébként a hármas felállása –, de a hangulatot így is kellőképp megalapozták inkább dark performanszba ötvözött zenei aláfestés jellegű, mintsem hagyományos koncertre hajazó produkciójukkal.
Természetesen a színpadot övező füstös goth-hangulat ezek után is megmaradt – a tipikus HIM-es lilás-rózsaszínes színvilággal –, és persze előkerült a heartagram is, a zenekar tagjait követően pedig megjelent a közel teltházas Barba Negra közönségének legnagyobb örömére Ville Valo is, és egyenesen a színpad közepének elején csapott bele az első nótába, ahonnan aztán nem is igazán mozdult a koncert során. Senki nem is várta tőle, hogy bukfencelve felszántsa a színpadot, sőt, maximálisan működött itt is a frontember leginkább egy goth táncdalénekesre hajazó kiállása. Nagyérdeműtől ilyen sikítást pedig utoljára a Backstreet Boys tavalyi budapesti koncertjén hallottam, ahol szintén előjött a többség jó húsz évvel ezelőtti rajongó énje, bár most jó pár fiatal, és rengeteg külföldi is fellelhető volt az érdeklődők között.
Abban semmi meglepő nem volt, hogy a legnagyobb lelkesedés a HIM-nótákra jött elő, na nem mintha a szólólemezes dalokat unottan fogadta volna bárki is. Tökéletesen passzoltak ezek a szerzemények is a műsorba, nem véletlen, hiszen Ville saját bevallása szerint sem akart elkanyarodni egykori zenekarától a Neon Noire-ral sem, inkább egyfajta „hidat” tervezett építeni a múltja és a jövő közé, ami sikerült is neki. Új formációjában Mikko Virta, Risto Rikala, Sampo Sundströmés és Juho Vehmanen kíséri, méghozzá teljesen profin.
Míg a HIM-érából nálam egyértelműen a Right Here In My Arms, a Join Me és leginkább a Poison Girl vitte a prímet, addig az új nóták közül az egészen atmoszferikus, elszállós, a Barba terét csodásan betöltő Heartful of Ghosts maradt meg, de az előzenekarnak címzett, időnként egészen doomba hajló, záróakkordként felcsendülő Saturnine Saturnaliára sem lehetett panasz, ahogy az egész koncertre sem: egy teljesen kerek estét kaptunk, ami bizony tényleg „egészen betyáros volt” – hogy egy hazafelé elcsípett rövid összegzést idézzek, egy remek formában levő VV-tól, végig kifejezetten jó hangzással. Búcsúzóul pedig még a Ville útját végigkísérő, a felvezetés alatt még csak monogramját körvonalazó heartagram jelkép is piros-fehér-zöldbe borult a Barba Negra elsötétülő színpadán.
Setlist:
Echolocate Your Love
The Funeral of Hearts (HIM cover)
Neon Noir
Right Here in My Arms (HIM cover)
Loveletting
Buried Alive by Love (HIM cover)
In Trenodia
Wings of a Butterfly (HIM cover)
Heartful of Ghosts
Join Me in Death (HIM cover)
The Foreverlost
The Kiss of Dawn (HIM cover)
Run Away From the Sun
When Love and Death Embrace (HIM cover)
Ráadás:
Soul on Fire (HIM cover)
Salute the Sanguine
Poison Girl (HIM cover)
Saturnine Saturnalia
Szöveg, fotók: Máté Évi
