November 5-én lényegében sikerült kipipálnom egy bakancslistás bandát. A dán Volbeat ugyan sokszor látogatott már hazánkba, azonban vagy érdeklődés hiányában, vagy egyéb események miatt mindig kimaradt nálam a sorból. Ezúttal viszont olyan felhozatallal látogattak el az MVM Dome-ba, amit bűn lett volna kihagyni. Skindred? Jöhet! Bad Wolves? Meglátjuk.
A Bad Wolves nevével először 2020-ban találkoztam, mikor a Five Finger Death Punch-ot kísérték itthoni turnéállomásukra. Mielőtt élőben is megnéztem volna őket, egészen sokszor végighallgattam az akkori aktuális anyagukat, a N.A.T.I.O.N.-t, és mivel tetszett, némi prekoncepcióval álltam neki a koncertjüknek. Sajnos. Ha nem csekkoltam volna őket le előre, vagy nem tetszett volna, amit hallok, akkor nem ért volna csalódás akkoriban, ami miatt el is engedtem a bandát. Lényeg a lényeg, élőben gyalázatos volt az ének és ezt valószínűleg ők is tudták, mert sokszor felvételről ment. Tommy Vext frontember zűrös körülmények közt egy éven belül le is lépett a bandából, és innentől végképp nem követtem a zenekar sorsát, egészen mostanáig. Közben lett új torkuk, kiadták vele a harmadik, Dear Monsters című albumukat és idén gitáros csere is történt.
Ezúttal direkt nem hallgattam bele, franc akar úgy járni, mint két éve. Jól tettem, de nem feltétlen negatív értelemben. Az új énekes, Daniel „DL” Laskiewicz ugyan nem a világ legjobb frontja, de bőven jobbat hozott, mint elődje. Ez így körülbelül az egész produkcióra igaz volt. A hangzás, onnan, ahol ültem, elviselhető volt, de semmi extra. Próbálták kihasználni a Volbeat által telepített kifutót, de lehet jobbat tett volna a zenekar kémiájának, ha nem tördelik szét a színpadképet, és mindenki marad kvázi a helyén. Mondjuk Max Karon gitáros elvitte az est Vándormuzsikus-díját, még a VIP szekciónak is közvetlen közelről megmutatta, milyen hangokat játszik. A világot most se váltották meg, de azt sikerült az elhangzott hét számmal elérniük, hogy adjak nekik még egy esélyt. Természetesen a leghíresebb számuk, ja nem… Természetesen a közönségkedvenc The Cranberries – Zombie feldolgozásuk sem maradt ki nyúlfarknyi programjukból.
A Skindred előtt gondoltam felmérem az MVM területét, beszerzek magamnak némi frissítőt. Sajnos a helyi erő nem volt még felkészülve arra, hogy az emberek koncerteken fogyasztanak, fogyasztanának. Félgőzzel működő pultok és folyamatosan kígyózó sorok. Talán majd legközelebb. Cserébe viszont rettentő kulturált az egész hely, látszik, hogy nem sok Fradi–Újpest kézirangadót tartottak még itt eddig.
Az est zenei palettáján a következő tétel a Skindred volt. A zenekar neve tulajdonképpen védjegyévé vált az évek alatt a garantált bulinak. Ezt most is tökéletesen bizonyították. Benji Webbe fronthős egy igazi színpadi jelenség. Rikító, csillogó piros zakójában még a látássérültek is kapásból kiszúrták, hogy éppen a pódium melyik részén tartózkodott. A Bad Wolves-szal ellentétben még a közönséget is sikerült megtornáztatnia. Jó, lehet neki még egy Kis Grófo számmal is működne ez a mutatvány, de hál égnek nem ez történt. Azért a sikerhez kell az a fajta ötvözet, amit a Skindred zenéje képvisel.
Franc gondolta volna anno, hogy a reggae és a nu metál egybeolvasztása ekkora sikereket fog elérni, és mégis. Sajnos a hangzás itt se volt tökéletes, de ezt próbálom betudni annak, hogy nem nagyon volt még rock hangverseny a helyen, nincs rá úgy belőve a hangcucc, illetve én se a legszerencsésebb helyről hallgattam. A dalok számát is keveslettem, de mint előzenekar, erre lehetett számítani. Ezt leszámítva egy igazi energiabomba volt a szett. Őszintén szólva, nem bántam volna, ha a Wolves rovására többet játszanak, vagy akár csak ők lettek volna az egyetlen warm-up banda. Tudom, gonosz vagyok, elnézést azoktól, akik csak a Bad Wolves miatt jöttek.
Jöjjenek hát az Elvis-metál szülőatyjai, Volbeaték. Anno a 2007-es Rock the Rebel/Metal the Devil és 2008-as Guitar Gangsters & Cadillac Blood albumukat elég sokat hallgattam. Bár a rockabilly-től, mint stílustól, egészen konkrétan lever a víz, azonban ez a fajta kooperáció a fent említett zsáner és a metál közt egy igazán üde színfoltja volt akkoriban zenehallgatási szokásaimnak. Az élet úgy hozta, hogy abban az időszakban nem jutottam el egyetlen fellépésükre se, és idővel ez a fajta hirtelen fellángolás is a felejtés homályába süllyedt. Így 10+ év után viszont úgy voltam vele, miért ne. Már az érdekessé tette a szituációt, hogy akkora érdeklődés volt erre az estére, hogy az új, csepeli Barba Negrából egy arénába helyezték át az eseményt (mondjuk kellett is, mert hiába nagy a Barba, a kifutó, amivel turnéznak, ott nem fért volna el kényelmesen). Ennyi ember nem tévedhet. Szabad ülőhely azért akadt bőven. Ez volt az én nagy szerencsém is, mert sikerült egy ismerősömnek hála, jobb helyre költöznöm, ahol ugyan távolabb kerültem a színpadtól, de hangzásban előnyösebb pozícióba kerültem.
Mind a helyszín, mind az ülőhely csere jót tett a hangulatomnak. A látvány, a hangulat, a színpadi jelenlét… Mindezek miatt a Volbeat bőven megérdemli az „aréna” státuszt. Pont annyira volt hakni érzete, amennyire egy ekkora produkciónak, csúnyán fogalmazva, lennie kell. Máshogy ezt nem is lehet csinálni. Michael Poulsen énekes azért a végére megfáradt, de ugye tudjuk, a rock&roll nem egy tánc, Rob Caggiano (ex-Anthrax) azonban kiváló választás volt 9 évvel ezelőtt új gitárosnak.
Mondhatni egy olyan stabil zenei és szakmai alapot adott a bandának, ami nagyon rájuk fért. Jól fel is köszöntötték közelgő szülinapja alkalmából. Ahogy várható volt, a 2022-es Servant Of The Road album volt a program középpontjában, de azért vissza-visszanyúltak a múltba, és ha már aréna, a korban szerteágazó közönség soraiba küldött lufik és a konfetti eső se maradt el. Igazából két „fájó” pont volt számomra a koncertjükben, de inkább csak másfél. A nyitó, The Devil’s Bleeding Crown alap témájának hasonlósága egy Nickleback számhoz (Burn It to the Ground) és a Last Day Under the Sun slágerük, már-már Schmitt Pál szintű plágium egy Michael Jackson-nóta vonatkozásában. Ezek miatt egy pillanatra a dán Hooligans jelző jutott az eszembe, de le is tettem róla. Lehet a Hooligans telerakta volna az MVM-et, csak mondjuk Volbeaték ezt bőven más országban is megteszik, nem csak hazai pályán.
Ezeket leszámítva egy igazán energikus Volbeat show-t láthattunk, és tutira mindenki vigyorral és némi végtag vagy nyaki fájdalommal távozott az estéről. Skindredék hozták a tőlük elvártat és a Bad Wolves se volt akkora csalódás, mint legutóbb. Én azért drukkolok nekik, mert szerintem van bennük fantázia. Hmm… Gondolt már valaki Volbeat táncházra? Lehet gazdag leszek!
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
