A multikultikban gyakrabban gravitálnak a mátrixba olyan ideák, amikre azelőtt nem gondolt senki. Ha csak a különböző diaszpórák együttes kreativitása hiányzik, ahogy egymást erősítve hatványozódnak az új közegben, New Yorkra lehet számítani. Nem véletlen, hogy Brooklyn félhomályos pincéiben pacsizott le először a hardcore, a street punk, a Sabbath-féle ősmetal és a gothic doom olyan brigádok termeiben, mint a Carnivore, majd a Type O Negative és a Life of Agony.
A tégelyben kiforrt esszencia aztán hamar elindult világot hódítani, rögtön érzékelhető volt, hogy több ez, mint az olasz/zsidó kolónia egyik válasza a rapre, hip-hopra. A mikroszubkultúra kulcsfigurája Sal Abruscato, aki 1993-ban két alap mesterművet is feldobolt: a Type O Bloody Kisses-ét és a LOA debütjét, a River Runs Redet.
Abruscato ugyan csak két évet töltött a Life of Agony alap hármasával (Keith Caputo, Alan Robert, Joey Z.), az egyébként horror képregény-guru basszer Robert alkotói vezetésével segített megalapozni a LOA teljesen egyedi alter metálját. A zenekar egyből az élvonalban landolt, a Roadrunner-istállós, szuicid debütlemez slágerei (Through and Through, This Time) folyamatosan mentek az MTV-n. A lendület még a sokaknak csalódást okozó, érettebb, ezzel arányosan szelídebb Ugly után is kitartott, de aztán az alaptrió is oszlásnak indult. A már szólóban gondolkodó énekes, Caputo helyére a majdnem elfelejtett ugly kid joe-s Whitfield Crane ugrott be a grunge-ra kissé megkésve reflektáló harmadik Soul Searching Sun turnéján, az elkerülhetetlen földbeállás előtt. Nem sokkal később, 2003-ban visszatért az eredeti kvartett, egy szerény sikerű LP-t is összehoztak 2005-ben, a Broken Valley-t, ám a sorozatos kudarcélmények eredménye ismét visszavonulás lett. Roberték azonban nem élhetnek muzsikaszó nélkül, 2014 óta töretlenül nyomják, immáron két csajjal, a Keith-ből Minává transzmutált Caputóval és Veronica Bellino dobossal.
És itt vagyunk, 2019-ben: A negyedszázados River Runs Red folytatásaként beharangozott The Sound of Scars már a piacon, ezzel szinkronban a londoni O2 Academy Islington pulpitusán kezdetét vette a lemez turnéja. A keddi nap bokros teendőit rövidre zárva ügettünk a helyszínre, mert nyitóbandának egy elég izgalmas neveket felvonultató, alkalmi supergroupot jeleztek a szervezők. Teljesen felesleges volt a nagy sietség, a brigádnak nyoma sem volt, sőt, az eventről is lekerültek… de legalább pompás helyünk volt a söntésnél, közel a színpadhoz, így zökkenőmentesen zajlott ellátásunk. (Apropó, a eurytmics-es Dave Stewart által megálmodott klub csak egy dologban változott a tulajcsere után: gyalázatosan sóher lett az italválaszték.) Minden adott volt, hogy kényelmesen megtekintsük, mivel foglalkozik mostanában Doyle Wolfgang Von Frankenstein.
Ms Caputo nem is titkolja, hogy orgánumát Glen Danzigtől kölcsönözte, így abszolút nem volt stílusidegen választás a Misfits-gitáros új bandáját hozni a kirándulásra. Pláne, hogy az öreg Doyle egy echte Danzig-imitátorral rója az utakat mostanában. Alex ‘Wolfman’ Story pacekban valahol Glen és Blaze Bayley között, énekstiló, pózok egy az egyben Evil Elvis, body viszont civil a nagy idolhoz képest. Az 55 éves Doyle bezzeg ki van pattintva rendesen, jár tornázni, az látszik, a cukros vízzel sem spórol a sérón… muszáj is neki, hiszen inkább figura ő a halpiacon, mint gitárhős. Az egész kellemes saját dalok mellett persze kaptunk Misfits-blokkot is, így van ez rendjén.
Aztán színpadra perdült a – hát, hogy is mondjam – napjaink legkülönlegesebb színpadképpel bíró metal formációja. Caputo anno is kilógott a sorból, míg a többiek a szubkultúra uniformisaiban tolták (fekete póló, stb.), ő inkább olaszosan, dzsigolósan. Digó imágó helyett most latina van… ez van, kérem. Meg hang. Ahogy az utóbbi lemezeken is hallható, az erő, a rögtön felismerhető hangszín mit sem változott, talán kevésbé búgós, elvises-danziges. Az új lemezes Scars-zal nyitottak, majd jött két riverös klasszikus, a címadó és a Bad Seed. A setlist aztán végig jobbára a kultikus első lemezre és persze a legfrissebbre épült, nem csak a nyilvánvaló okok miatt, de a két LP koncepciója is összekacsint: a Sound of Scars-on folytatódik a sztori. Egy dramaturgiai klisét latba vetve a River Runs Red főhőse túléli az öngyilkosságot, megtalálják, emergency, stb… a folytatásnak mindenki járjon utána. Meglepő módon a negyedik tételben megidézték a 2005-ös bukott művet: a Broken Valley egyetlen slágere, a Love to Let You Down csendült fel. Későbbiekben elhangzott három dal az Ugly-ról (örömömre): a Damned If I Do, az Other Side of the River és a kihagyhatatlan Lost at 22. Két Soul Searching Sun-opust átszenvedve érkeztünk meg végre a RRR-orgiához: My Eyes, Method of Groove, This Time, Underground, Through and Through. Aaaa, jujdejóvolt.
Az Alan Robert–Joey Z-duó rendületlenül hozta a NYHC-vonalat – imidzsben, mozgásban, csordavokálban. Két tipikus, örökifjú talján/sémita-forma, csoda, hogy Scorsese még nem alkalmazta őket. Egyikről se mondanád meg, hogy lassan ötvenesek. Míg Doyle Frankenstein ikonikus Annihilatore elég soványan maszatolt az est elején, Joey Z Flying V-je már röfögött szépen. És akkor essék szó az esemény heroinjáról, Miss Bellinóról.. a kissé paripa-orcájú, ám bőven gusztusos latin szépség olyanokat ütött, hogy még Abruscato mester is megnyalná a tíz ujját. Sőt, kijelenthető: technikásabb elődeinél. Igaz, a hanyag elegancia nem erénye neki, megszenved a hallottakért… ezért külön köszi, bless, respect.
A The Sound of Scars (S.O.S.) Tour az Egyesült Királyságban cirkulál még október végéig, majd november elsején átpattannak a kontinensre, Belgium, Németország, Luxemburg, Dánia, Svájc érintésével érkezik a Famiglia Von Frankensteinékkel Ausztriába, ahol két hangversenyt is adnak: november 12. Graz, 13. Bécs. Kapjátok el őket!
Szöveg: Vígváry Gábor
Fotók: Máté Évi