Egy rendkívül erős páros tette tiszteletét a nyár egyik legforróbb napján a csepeli szórakozóhelyen: míg a Machine Head új nagylemezével érkezett a Barba Negrába, a Fear Factory idén 30 éves sikeralbumát, a Demanufacture-t hozta el nekünk július 24-én.
A Fear Factory klasszikus felállásának első nagylemeze (amúgy a második FF korong) is már betöltötte a harmadik X-et, a többek közt a gép, a kormány és az ember viszonya, valamint a Termináltor ihlette konceptalbumot pedig teljes egészében eltolták Dino Cazaresék. A mosolygós gitáros mögött a szülinapos Pete Webber ütötte a bőröket, basszusgitáron pedig a Butcher Babies-ből ismert Ricky Bonazza segíti ki a zenekart, amíg Tony Campos régi bandájával, azzal a Statc-X-szel turnézik, akik pár nap múlva hazánkban is fellépnek.
A fronton két éve Milo Silvestro hozza, amit kell. A hangja, meg úgy egészében a zenekar hangzása, is teljesen rendben volt, de valahogy a 2023-as kisebb színpados koncert – akkor a Barba Blue Stage-én zúztak headlinerként – energiája nem tudott átjönni a nagyobb helyszínen. Picit lehetett volna talán hangosabb a buli, amiben az egyetlen, sajnos nem túl pozitív meglepetést az szolgáltatta, hogy a budapesti közönség nem kapott ráadást. Így szűk 50 perc jutott csak a Fear Factory-ból, akik azért egy szimpla előzenekarságnál jóval többet letettek már az asztalra.
Az előző, osztrák buli előtt alig pár perccel értesült a csapat Ozzy halálhíréről, így akkor két bónusz Sabbath-nótával nyitottak, mostanra azonban csak a Diary of a Madman intro maradt meg, ami jó 30 éve alapozza a hangulatot a Machine Head koncertek előtt. Flynn azért természetesen megemlékezett most is a 76 éves korában kedden elhunyt legendáról, méghozzá egy monológgal, majd a neki címzett Darknes Withinnel.
Kyle a South Parkból tuti cinkelést kiáltott volna az – amúgy Dimebag emlékének szentelt – Aesthetics of Hate előtt, amit valahogy koncertről koncertre megszavaz a nagyérdemű a Blood For Blood ellen. Pedig nem kellett decibelmérő megállapítani, hogy ez utóbbit határozottan nagyobb üdvrivalgás fogadta. Ez legyen persze a legnagyobb bajunk – főleg hogy én például a végül elhangzott nótára voksoltam –, egy kis kakaót viszont adhattak volna Flynn gitárjára, itt ugyanis nagyon kijött, hogy halkabbak a frontember amúgy baromi dizájnos (pl. Darth Vader Explorer) hangszerei.
Robb továbbra is mesteri frontember, tudja, hogyan mozgassa meg az embereket, akik jó pár sört is kaptak a felfújható gigakalapácsok és MH logos óriás dobókockák mellé a nyakukba. Az igazi karakterek ugyan kicsit hiányoznak mellőle, de jó munkásemberként szolgáltak a többiek: az édesapját ápoló Reece Scruggst helyettesítő gitáros, Vogg’ Wacław Kiełtyka, valamint a ritmusszekció, Jared MacEachern és Matt Alston.
Zárásra már az első sorokban szorongatott rajongói magyar zászlók is a színpadra kerültek, és a hivatalos műsoridőt a gigsláger Davidian végezte ki, hogy aztán még visszajöjjenek egy hosszú ráadásdallal, a konfettiesővel megtoldott The Blackeninges zseni Halo-val.
Szöveg, fotók: Máté Évi
