A Puerto Ricó-i világsztár, Ricky Martin korábban háromszor lépett fel nyilvános koncerten hazánkban, ha a „Lölő-birodalom” 2025-ös zárt körű vállalati hakniját nem számítjuk ide. Két évvel ezelőtt a Hősök terén, 2006-ban és 2018-ban pedig a Papp László Budapest Sportarénában láthatták a rajongói, ahova július 6-án tért vissza nagyszabású, Ricky Martin Live 2026 elnevezésű világ körüli turnéjával.
Az előzetesen a nyár egyik legforróbb koncertjének kikiáltott koncertre készülve a vegyes korösszetételű, ám minimum 70 százalékában hölgyeket tartalmazó tömeg hangulatát olyan latin slágerekkel alapozták meg a keverőpultból, mint Lucenzo és Don Omar Danza Kudurója, amire az állójeggyel rendelkezők természetesen el is kezdték az aktív testmozgást. Pontban fél 9-kor aztán az addig a koncert címét neon fényekkel hirdető színpad mögötti és melletti kivetítők elsötétültek, és kezdetét vette a varázslatos latin-amerikai utazás.
A bevezető dal után rögtön az egyik legismertebb slágerébe csapott bele a fekete, valószínűtlenül bő szárú nadrágot, flitteres fekete zakót és hatalmas surranót viselő latin amorózó. A Maria nyitó taktusaira szinte felrobbant a sportcsarnok, amiben a magával ragadó ritmusok mellett a színpadon hihetetlen koreográfiát bemutató három női és négy férfi táncos látványa is remek katalizátorként működött. Rajtuk kívül két oldalt külön emelvényen a dobos (balra) és a konga-percussion részleg (jobbra), kicsit lejjebb a billentyűs, a földszinten pedig a szaxofon-trombita-pozan összetételű fúvós szekció, a gitáros, a basszusgitáros és a vokalista srác kapott helyet.
Olyat még nem nagyon láttam, hogy egy dal után a közönség igényeit maximálisan kiszolgálva kvázi ráadásként újra előadják a refrént, de a Maria esetében ez történt, mintha a lemezjátszó tűjét visszatették volna az „un, dos, tres” ikonikus részre, és újra belekezdtek a számba. Ekkor már hősünk rövid ujjú fekete ingben feszített, és a lájtos sztriptíz show dalról dalra folytatódott: a következő állomás egy ujjatlan izompóló volt, majd az ezt váltó földig érő almazöld kaftán alól kivillanó mellizmok végleg feltüzelték a közönség hölgytagjait.
Itt kell megjegyezni, hogy az 1971. december 24-én napvilágot látott Enrique Martín Morales külcsín és állóképesség tekintetében a maga 54 évével alaposan kilógna a középkorú magyar férfipopulációból. Ricky ugyanis alaposan ki van pattintva, és olyan elánnal táncolta végig a koncertet, hogy a hazai labdakergetők jelentős része a felénél összeesett volna légszomjjal küzdve. Mindehhez az éneklésében sem találtam hibát, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a vokalistája végig alaposan megtámogatta a hangzást. A zenekar pedig olyan hihetetlen hangszeres tudással adta elő a dalokat, hogy ha egyszer instrumentális változatban adnák elő őket, akkor is vevő lennék rá.
Persze a vérpezsdítő slágerek Ricky Martinnal az igaziak, amik sorjáztak is rendesen: az eredetileg honfitársa, Wisin által sikerre vitt Adrenalina feldolgozása, a Love You For A Day, a Shake Your Bon-Bon vagy a She Bangs, amik a koncert pilléreinek számítottak. A magával ragadó ritmusok hatására sokan táncra perdültek az ülő szektorokban is, szóval rendesen ringtak a csípők a stadion teljes területén.
A tempósabb dalok között autentikusabb hangzású, spanyol nyelvű dalok (Lola, Lola, La Bomba), vagy lassabb, lírai számok kaptak helyet, mint a Private Emotion vagy a hard disc drive és a kivetítők segítségével Christina Aguilerával virtuális duettben előadott Nobody Wants To Be Lonely.
Természetesen az egész show alatt permanens divatbemutató részesei lehettünk, ugyanis flitteres, kigombolt fekete ing, a hortobágyi csikósok által is megirigyelt buggyos nadrágok, fehér selyemsállal feldobott bézs színű ballon, feltűrt ujjú fehér ing váltotta egymást hősünk testén. Természetesen ebben a versenyben a táncosok is élen jártak: a csúcsot náluk talán a fekete bőrszerkók és a zöld színű flamenco szoknyák jelentették.
A rövidre szabott átöltözések alatt a zenészek is megmutathatták hangszeres tudásukat: a hosszú, fekete göndör hajú gitáros vérbeli rock-riffjei, a billentyűs bossa nova futamai, a dobos és a kongás vérpezsdítő ütemei vagy az andalító spanyolgitár szólók mind igazi csemegének számítottak.
Az est előrehaladtával az eleinte szűkszavú Ricky nyelve egyre jobban megoldódott, olyannyira, hogy a koncert közepén már monologizált is egy hosszabbat. Természetesen a „köszönöm” és „Budapest” szavak az ő szájából is elmaradhatatlanok voltak, amit a közönség rendre hatalmas ovációval fogadott. Még egy rögtönzött utánzós énekversenyt is levezényelt a stadion két oldala között, amit végül döntetlenre hozott ki azzal, hogy a párbaj után közös éneklésre buzdított.
A koncert vége felé közeledve négy spanyol nyelvű dal csendült fel egymás után (Tu recuerdo, La mordidita, Por arriba, por abajo, Vente pa’ ca), majd „muchas gracias!” kiáltással köszönte meg a közönség szűnni nem akaró ünneplését. Természetesen rövid intermezzo után az ekkor már színesen csillogó ujjatlan flitteres trikót és farmert viselő Ricky és zenekara visszatért a színpadra, hogy a Livin’ la Vida Loca és a The Cup Of Life személyében egy olyan fergeteges ráadással búcsúzzon, ami még tovább forrósította az addig sem langyos hangulatot.
Nőket (és esetében az erre fogékony férfiakat is) tűzbe hozó csibészes mosolya, csábos csípőmozgása, és végtelen jókedve egyértelműen mutatta, hogy Ricky a koncert minden egyes pillanatát őszintén élvezte, és ezt a közönségre is át tudta ragasztani. A csúcspontban robbantak a konfettik és a füstoszlopok, majd a végjátékban kapott néhány virágcsokrot legnagyobb rajongóitól. Engem maximálisan meggyőzött, várom a mielőbbi folytatást!
Szöveg: Majsa Tibor
Fotók: Máté Évi
