A fennállásának 30. évfordulóját jövőre ünneplő Scooter tagjai joggal kaphatnának tiszteletbeli magyar állampolgárságot, hiszen valószínűleg hazánkban adják a legtöbb fellépést per év. Tavaly augusztusban az EFOTT-on buliztattak, majd októberben a Budapest Parkot töltötték meg színültig, legközelebb pedig július 30-án a FEZEN-en szórakoztatják majd az úri közönséget. De mi koncentráljunk a legutóbbi, vagyis a június 11-ei fellépésükre, ami ezúttal is full house-t hozott a Parknak.
Még épp időben érkeztem, ugyanis a 2-es villamos végállomásán is remekül lehetett hallani a felvezető szerepet magára vállaló Náksi Attila DJ-szettjének záró akkordjaként a Soho Party foci- és bulihimnuszát, amit már a koncertre hömpölygő tömeg is egy emberként énekelt: „az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet!” Pedig a show még csak ezután kezdődött!
A helyszín szlogenjével összhangban (Leave reality behind / Hagyd kint a valóságot!) némi csúszással ugyan, de fél 9 tájékán aztán el is indult a varázslat. Megelevenedtek a színpad LED-falai és az emeletes háznyi hangszórókból megdörrent egy majd’ 300 évvel korábbi nagy szórakoztató, Johann Sebastian Bach talán legikonikusabb műve, a D-moll toccata és fúga, természetesen elektronikus köntösbe öltöztetve. A nyitó vizuál pedig szó szerint is megérne egy misét (!), hiszen a kékes-lilás fénycsóvákból egy valódi székesegyház belső tere bontakozott ki. Libabőr a javából!
A hatásos intro aztán a német technorobogó tavaly áprilisban megjelent, sorrendben huszadik albumának címadó dalába torkollt, ami egyben az est apropóját adó God Save The Rave Arena Tour 2022 fedőneveként is funkcionál. A trió egyébként Budapestre érkezése előtt május 11-e óta már 13 teltházas fellépésen volt túl, köztük a Rock am Ring és a Rock im Park százezres tömege előtt. Természetesen a Parkban sem lehetett egy gombostűt sem leejteni, és ha lett volna, még a csilláron is füzérekben lógtak volna a rajongóik. Sikerdalukat parafrazálva rossz szóviccként az jutott eszembe a tízezer pluszos tömeg láttán, hogy „how much is the hering?”
A közönség korfájára finoman szólva is a felfele terebélyesedő jelző lett volna találó, hiszen ugyan tízen- és huszonévesek is voltak szép számban (sokan apuval és anyuval), de a többség a 30 és 50 év közötti generáció tagjai közül került ki. De ne is csodálkozzunk ezen, amikor az est főszereplője, Hans Peter Geerdes, alias H.P. Baxxter március 16-a óta már az 59. életévét tapossa! Ennek ellenére hozzá képest egy duracell-nyuszi enervált kezdőnek tűnhet, hiszen olyan energiával töltötte be a színpadon rendelkezésre álló teret, amit még az isteni részecskének kikiáltott Higgs-bozon is megirigyelne tőle. (Valószínűleg igazak azok a rosszindulatú pletykák is, amik szerint vámpír vér is csörgedezik az ereiben. Stábunk 2014-ben egy interjú kapcsán hosszabb időt tölthetett a társaságában, ám az azóta eltelt éveknek semmi nyomát sem láttuk most rajta!) A színpadról áradó energia természetesen a közönségre is átragadt, és az első taktusoktól az utolsókig egyfajta össznépi kardióba bújtatott ugrabugraként manifesztálódott, kiakasztva ezzel az összes lépésszámlálós okosórát. Mondjuk volt is a leadott kilojoule-oknak utánpótlása, mivel a dühöngőt övező hangulatfokozó etilalkohol vételezési pontok is maximális üzemben pörögtek egész este.
A hangulat fokozásában persze nagy szerepe volt az ügyesen összeállított setlistnek is, ami egy percre sem engedte lankadni a függőleges irányú mozgáskedvet. Lemezbemutató turné lévén természetesen a legutóbbi album dalai alkották az este gerincét (God Save The Rave, FCK 2020, We Love Hardcore, The Spell Remains, Anastasia, These Days, Devil’s Symphony), de a hangulathullámok csúcsát az olyan klasszikusok jelentették, amiknek a legelső taktusára ráismerve mindenki teli torokból kezdte üvölteni H.P. legendás bemondásait, és gyerekmondókának ható refrénjeit. Volt itt „döp döp döp dödödöp döp döp” – Maria (I Like It Loud), „na-na na na na everybody, na na na na na come on” – How Much Is The Fish? „chili bo, chili bo, chili bo” – Fire.
Ez utóbbi alatt valóban igazi lángnyelvekbe burkolózott a nyakába gitárt akasztó H.P., aki ekkor szálkás felsőtestén igazi antagonizmusként már Iron Maiden pólót, övcsatján pedig a lakossági elektronika Mick Jaggereként egy hatalmas Icon feliratot viselt. Közben pedig érzésem szerint a következő léggitár-VB díjnyertes produkcióját mutatta be, de mivel a húrok bundokhoz viszonyított lefogásának pontossága nem igazán érdekelte a közönséget, több szót ne is vesztegessünk erre a látványelemre. Szubjektív hiányérzetem okán azonban legszívesebben beírtam volna a Scooter vásárlók könyvébe, ugyanis a banda logójaként is használt ordibátor (aka bömbi) sajnos ezúttal nem került elő. Bár az is lehet, hogy csak az előttem Hacsaturján Kardtáncának balett változatát pogóval és szerb körtánc elemekkel megkoreografáló önfeledt társaság maximális színpadkitakarási technikájú performansza miatt maradtam le róla…
Az öltözködésben (vagy inkább vetkőzésben?!) csak a perpetuum mobileként ficánkoló táncos lányok körözték le a főnöküket, akik a tanga-harisnyatartó kombótól a skót szoknyán és a talpig necc összeállításon át a neon sárga baby dollig előnyösebbnél előnyösebb módokon mutatták meg formás idomaikat. Talán a két szintimágus, a talpig feketében feszítő Michael Simon és az ellenpontjaként fehérben pompázó Sebastian Schilde is erre vágyott titkon, hiszen állandóan a levegőben lévő kezeik a hangulat fokozására tökéletesen funkcionáltak, miközben a hard disk recorder szenvtelen pontossággal adta vissza a zenei alapokat.
De ne legyünk túlságosan szigorúak, hiszen nehéz is egy közel három évtizedes formációban úgy önmegvalósítani magad, ha a vezéregyéniség már a 7. és a 8. háttérzenészét fogyasztja. Azért a két srác becsületére legyen mondva, hogy derekasan kivették a részüket a hangulat fokozásából, és látszott rajtuk, hogy fürdenek a közönségtől feléjük áradó energiaözönben. Michael Simon, akit az évekkel ezelőtti interjú során ismertünk meg, olyannyira jó fej volt, hogy fotósunktól azóta instán el is kérte a bulin készült képeit.
Alig egy óra folyamatos pörgés után a színpad elsötétült, de szerencsére a közönség hathatós unszolására visszajöttek a rave-huszárok egy fergeteges ráadásra. Két új felvételt (Which Light Switch Is Which?, Paul Is Dead) követően aztán az Endless Summer taktusaival indult be az igazi retro-időgép, ami a ’90-es évek happy rave érájának kellős közepébe katapultált mindenkit. A közel tíz perces, egyre fokozódó tempójú blokkban sajnos igencsak lerövidítve szólaltak meg a Scooter legnagyobb slágerei, de legalább volt Friends, Hyper Hyper és Move Your Ass! is, ami Noisecontrollers Remixben már a legdurvább holland gabber trackek ütemszámával vetekedett.
Így aztán a csúcson ért véget a Scooter fellépése, majd levezetésként a frontember egyenként bemutatta a show-t maximálisan kiszolgáló táncos és zenész kollégáit, majd ő is érzékeny búcsút vett a hálás közönségtől: „My name is H.P. f*ck*n’!” „Baxxter!” – kontrázott tízezer torok a feléjük fordított mikrofonba. Végül még egy kis diszkrét „oi, oi, oi f*ck*n’ oi”-t vezényelt, és zárult H.P. Baxxter mókatára.
„De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz,
Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára,
S valahány név a naptárba’
Eljövök még hozzátok,
Viszont látásra pajtások!”
God Save The Rave Arena Tour 2022, Budapest Park setlist
1. Intro (God Save The Rave Tour)
2. God Save the Rave
3. One (Always Hardcore)
4. FCK 2020
5. We Love Hardcore
6. Nessaja
7. The Spell Remains
8. Anastasia / These Days / Devil’s Symphony
9. Fire
10. How Much Is The Fish?
11. Ramp! (The Logical Song)
12. J’adore Hardcore / Jumping All Over the World
13. Maria (I Like It Loud)
Encore:
14. Which Light Switch Is Which?
15. Paul Is Dead
16. Endless Summer / Friends Turbo / Hyper Hyper / Move Your Ass! (Noisecontrollers Remix)
fotó: Máté Évi
szöveg: Majsa Tibor
