A Kárpát-medencéből nézve mindenképp kitüntetett helye van hazánknak a Depeche Mode koncertverzumon belül, hiszen megszámlálhatatlan alkalommal léptek már fel nálunk fennállásuk röpke 43 éve alatt. Először 1985. július 23-án, az egykori Volán pályán, legutóbb pedig 38 év eltelte után július 28-án a legnagyobb hazai koncerthelyszínen, a Puskás Arénában, sajnos azonban ezúttal már csak ketten állhattak színpadra a legendás csapatból.
A márciusban megjelent, sorrendben 15. stúdióalbumuk címét viselő Memento Mori World Tour 2023 koncertkörút március 23-án indult Észak-Amerikában, majd átjött Európába, és ezt a kört még egyszer megismétlik majd jövő év tavaszáig, ráadásul március 26-án az MVM Dome-ban dupláznak is Budapesten. Vegyes érzelmekkel indultam a koncertre, hiszen a zenekar fennállásának ez az első olyan turnéja, amely már sajnos a 2022. március 22-én tragikus körülmények közt elhunyt Andrew Fletcher nélkül zajlik. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon nélküle és rá emlékezve egy kollektív gyászt feldolgozó terápiás koncert részesei leszünk majd? Szerencsére nem is tévedhettem volna nagyobbat!
Jó érzékkel időzítve pont akkor léptem be az Aréna küzdőterére, amikor felcsendültek az új lemezt is nyitó Speak To Me taktusai, és körbefordulva a stadionban igazi fullházzal szembesültem. Legutóbb egy héttel korábban, Rózsa Sándor és bandája (értsd: Guns N’ Roses) koncertjén élhettem át ezt az élményt, bár ahhoz képest valahogy koherensebb volt most a közönség összképe. És itt töredelmesen be kell vallanom, hogy néhai ifjúkoromban magam is „depeses” voltam, így a láncos barett sapka és a hozzá passzoló fekete kabát sokáig alapruházatomnak számított. Ugyan most a kellemes nyár esti idő miatt én nem kerestem elő ezeket a szekrény mélyéről, de azért nélkülem is bőven akadt „módos” cosplayer a közönség körében.
A Speak To Me még hard discről szólt, de a Memento Mori lemez nyitódala, a My Cosmos Is Mine már élőben csendült fel. A színpadkép központi eleme egy hatalmas M betű volt, ami elé egyszer csak fekete flitteres zakóban, fekete nadrágban és fehér bőrcipőben, széttárt karokkal lazán bepördült Dave Gahan, mint valami halál angyala. Ekkor még egy aprócska porszem volt a hangosítás rendszerében, mert csak késve jött meg a frontember hangja, de a stáb becsületére legyen mondva, hogy az akusztikai rémálomként viselkedő helyszín ellenére a Wagging Tongue közepére normalizálták a hangképet, olyannyira, hogy a RHCP és a GN’R után végre egy nagyon jól szóló buli részese lehettem. (Mivel mindkét korábbi koncertet is nagyjából a küzdőtér közepéről élvezhettem végig, így a szubjektív összehasonlítás helytálló lehet, bár ezúttal is voltak negatív hangok a közösségi hálón, akik a hangzást kritizálták.)
A 61 esztendős kora ellenére szenzációs kondiban lévő frontember egy hatalmas „Good evening Budapest!” kiáltással tudatta mindenkivel, hogy belecsaptak a lecsóba. A kivetítőn közelről is lehetett látni, ahogy gyöngyöző homlokából a tenyerével akkurátusan hátrasimítja a haját, és zakóját levéve egy fehér ingben és elől fekete flitteres, a hátán kék mellényben kezdett bele a Walking In My Shoes-ba. Az It’s No Good vizuálját egy kiszáradt tómederben baktató csacsi kalandjai adták, miközben Martin Gore zúzós gitárriffekkel bolondította meg a soundot. Az Everything Counts sejtelmesen kibontakozó intrója közben Dave a kifutón biztatta az ekkor már vastapsoló közönséget, majd a szám közben ikonikus pörgése és csípőrázása fokozta tovább a hangulatot. Ekkor természetesen már az egész stadion vele együtt ropta a klasszikus ritmusokra.
Sorban jöttek különböző korszakaikból a felvételek, mígnem a koncert közepén Martin vette át a mikrofont, hogy a Question Of Lust majd az egy szál zongorakísérettel előadott, igazán különleges verziójú Strangelove alatt a lelkes közönség mobiltelefon-fénybe borítsa a stadiont. Ezt követően Dave már az ingtől is megszabadulva, felsőtestén mindössze egy piros hátú mellényt viselve tért vissza a színpadra, hogy bemutassa a csapat tagjait: a gitáros, szintis, vokalista, énekes Martin L. Gore-t, az 1998 óta a csapattal turnézó billentyűs, basszusgitáros, vokalista Peter Gordenót, és az Ultra lemez munkálatai óta a Mode-dal dolgozó osztrák dobost, Christian Eignert.
A Memento Mori lemez legnagyobb slágere, a Ghost Again egyből a klasszikus Depeche-dalok sorába írta be magát, így nem meglepő, hogy a közönség ezt fogadta a legnagyobb lelkesedéssel az újak közül, amik egyébként lemezbemutató koncert ide vagy oda, jó aránnyal és időzítéssel voltak adagolva. A World In My Eyes során igazán meghatón emlékeztek meg idejekorán eltávozott társukról: az összes kivetítőn végig Andy fiatal kori képe látszódott három fázisban (belenézve a kamerába, szemüvegben, majd végül jobb szemét eltakarva). A dal utolsó taktusai alatt pedig Dave feltartott kezeivel szívet formázva fedte fel barátja hiánya okozta érzéseit.
Ezzel a gesztussal a Dave és Martin gyászfolyamatát tulajdonképpen lezártnak is tekinthetjük, de nem csak emiatt. Ugyanis a nem is olyan rég bekövetkezett tragédia ellenére nem a sebeiket nyalogató, depressziós zenészeket láttunk, hanem az egész koncertből csak úgy áradt az önfeledt életigenlés, a jó értelemben vett carpe diem érzés. Mindez a ráadás előtti utolsó szám, az Enjoy The Silence több mint 7 perces változata alatt csúcsosodott ki, miközben a kivetítőn körbeforgó koponya homlokára az „Enjoy” szó volt felfestve, emlékeztetve mindenkit a rendelkezésre álló véges időnkre, és felhívva a figyelmet az élet minden pillanatának megélésére. Ez az érzés természetesen a közönségre is átragadt, és egy igazán vidám, ugrálós, mosolygós buli képében öltött testet a szomorú apropó ellenére is. Mindez az együvé tartozás katartikus közösségi erejével párosulva pedig tényleg maradandó élményt okozott mindenkinek.
Kis szünet és a zenekart visszakövetelő hangorkán után a Condemnation akusztikus változatával vette kezdetét az utolsó felvonás. A dal végén Dave és Martin megölelte egymást, jelezve, hogy ők az átélt nehézségek ellenére is rendületlenül viszik tovább a Depeche Mode zászlaját. Innét aztán tényleg egy óriási latin fiestába torkollt az este, hiszen jött még a Just Can’t Get Enough (aminek a végén az egész stadiont megénekeltették), a Never Let Me Down Again és a Personal Jesus. A koncert végén önkéntelenül is az „Elrepült a sirály, Dave Gahan a király!” rigmus ugrott be a múltból, de már a jövőre fókuszálva, hiszen a magam részéről alig várom az MVM Dome-ba való tavaszi visszatérésüket!
Dalsorrend:
Speak To Me (Outro)
1. My Cosmos Is Mine
2. Wagging Tongue
3. Walking In My Shoes
4. It’s No Good
5. Sister Of Night
6. In Your Room (Zephyr Mix)
7. Everything Counts
8. Precious
9. My Favourite Stranger
10. A Question Of Lust
11. Strangelove (Acoustic)
12. Ghosts Again
13. I Feel You
14. A Pain That I’m Used To (Jacques Lu Cont Remix)
15. World In My Eyes
16. Wrong
17. Stripped
18. John the Revelator
19. Enjoy the Silence
Ráadás:
20. Condemnation (Acoustic)
21. Just Can’t Get Enough
22. Never Let Me Down Again
23. Personal Jesus
szöveg: Majsa Tibor
fotók: Vatai Réka (+ internet), további fotók ITT!