Az idei Sziget Fesztivál nem tudott nem elmenni az ukrán háború mellett: számos művészeti installáció idézte meg a fegyveres konfliktust, ukrán művészeket is meghívtak, emellett sok zenei előadó fejezte ki szolidaritását a megtámadt nemzet mellett. A cirkuszsátorban Z generációs ukrán fiatalok mutatták be artistamutatványokon és táncon keresztül személyes megéléseiket, emellett a negyedik nap főfellépője, a Mumford & Sons is dedikált egy dalt Ukrajnának.
Az ukrán háború kitörésekor a helyi cirkusziskolák tanítványai Prágába menekültek. Az itteni Cirk La Putyka vállalta, hogy folytatja a menekült fiatal növendékek képzését. Ennek a találkozásnak az eredménye a BOOM című produkció, ami egyszerre szól a szabadságról, a barátságról és a békéről – mindezt a Z generációs fiatalság kegyetlenül őszinte szemüvegén keresztül. A Cirque du Sziget színpadán már az előző évekből megszokhattuk a kortárs cirkuszművészet kiemelkedő előadásait, azonban a BOOM vol. 2 tudta fokozni a színvonalat: egyszerre fájdalmasan aktuális, szemtelenül fiatalos és ijesztően merész volt. A fiatalok a nyelvi kihívások ellenére jól egymásra találtak, a darabban a hajmeresztő akrobatamutatványok mellett beszéltek az ukrán–orosz háború kitöréséről, a menekülésről és a prágai kezdetek megéléséről. Az egyórás előadás során csak kapkodta a közönség a fejét a szaltó párbaj, az egyensúly-mutatványok és a táncos elemek között – mindezt hihetetlenül eltalált elektronikus zenére és hangeffektekre.
A tavalyi puritánabb Sziget után az idei évben megsokszorozódtak a színes installációk. Az eldugottabb zöldterületeket fényfestések, az ArtZone-t hatalmas szobrok és furcsábbnál furcsább, kortárs művek töltöttek meg, emellett számos helyen hálós installációkban pihenhettek meg a fesztiválozók. A negyedik napon már érezhető volt az emberek kezdeti energiájának megcsappanása: egyre többen ücsörögtek a délutáni nagyszínpados koncertek alatt, többen a Sziget Beachen és a Chill Out zónában töltötték délutáni sziesztájukat. Sokak azonban még mindig 120 százalékon pörögtek, a Nagyszínpad melletti bulihelyeken a hajnali Colosseumos partikat megidéző veretés zajlott. A fesztiválozók többsége továbbra is akkurátusan állította össze aznapi szettjét: ismét akadtak csillámos arcú Barbiek, kalapos cowgirl-ök, de volt, aki a nagy melegben mindössze egy ananászos fecskében indult útnak az éjszakába.
A fáradtság mintha a koncerteken is meglátszott volna. A dél-afrikai Baby Queen hiába tette oda magát a FreeDome színpadán, mindössze egy szemtelen Avril Lavigne utódnak tűnt, annyi különbséggel, hogy ő tud rappelni és a dalszövegeiben olyan komoly témák jelennek meg, mint például a mentális egészség, a droghasználat és a közösségi média mérgező hatása. A Nagyszínpadon a londoni Arlo Parks melegített be a főfellépő előtt, azonban számomra teljesen erőtlennek tűnt a produkció. Egyszerűen elveszett a koncert a nagy térben, a fesztiválozók is csak lézengtek, még sosem láttam itt ilyen kevés embert.
A tér azonban fokozatosan megtelt és mire a Mumford & Sons megjelent a színpadon, már alig lehetett mozdulni. A folk-rockban utazó brit banda 2018-ban már adott egy közel teltházas koncertet a Szigeten, és mint Marcus Mumford frontember többször kiemelte, bármikor hívják őket, örömmel jönnek. Az énekes lelkesedése őszinte volt, lement a tömegbe pacsizni, majd bevetette magát az emberek közé. A biztonsági őrök nagy nehezen kiszedték, a zenekar többi tagja meg csak mosolygott a vakmerő produkción. Itt azért megcsillant, hogy a kissé egysíkú zenét játszó banda frontemberében azért van némi kurázsi.
A másfél óra alatt szó szerint hangszer orgiát mutattak be a fiúk: Marcus az éneklés és a gitározás mellett beült a dobok mögé, de akadt bendzsó és nagybőgő is a színpadon. A melankolikus Lover of Light és Believe mellett sorra került az energikus Babel, The Cave és a Little Lion Man, és a közönség nagyon kajálta a lassú és gyorsabb dalok váltakozását. Az idei fesztivál nem tudta megkerülni az ukrán háborút, a koncert alatt így Mumfordék is szolidaritásukat fejezték ki a megtámadt nemzet mellett és nekik dedikáltak egy dalt. A világfájdalmat árasztó, sokszor végtelenül egyszerű dalszövegek a buli végére kicsit unalmassá váltak, de az utolsó I Will Wait alatt még a legnagyobb fanyalgók is felpattantak és ugráltak egy nagyot.
Szöveg: Hajdú Eszter
Fotók: Kult FM, Sziget Fesztivál