Nosztalgiabuli helyett egy baromi jóra sikeredett új lemez bemutatóján zúzhatott egy nagyot, aki péntek este az Analog Music Hall felé vette az irányt. Egy kis hardcore, egy kis groove-, és persze nagy adag rapmetal: a Dog Eat Dog buliján jártunk, ahol a Kings Never Die, valamint a Grove Street melegítette a terepet a főbanda előtt.
Klasszik hardcore-ral és az előzetesen kiírtakhoz képest egy jókora késéssel kezdődött a péntek esti matiné mulatság az Analog Music Hallban. A Kings Never Die tagjai ismerősek lehetnek különböző bandákból – Dan Nastasi egykori Dog Eat Dog gitáros neve legalábbis egészen biztosan nem volt idegen az egybegyűltek számára –, bár az eredeti dobos Chuck Schuler épp valahol Mexikóban üti a bőröket a Biohazardban, így értelemszerűen az ő játékát nem élvezhettük ezen az estén.
A 2019 körül alapított csapat indulását rendesen megtépázták a Covid-lezárások, első nagylemezük idén májusban látott napvilágot All The Rats címmel. A bő félórás késés ellenére is még viszonylag kevesen voltak a teremben az első dalok alatt, úgyhogy egy családias hangulatú old-school hc házibuli melegítette be a terepet, ami után aztán egyre groove-osabb vizekre eveztünk az Analog fedélzetén.
A brit hardcore/thrash-ben utazó Grove Street lépett másodszor színpadra, akik szintén idén rukkoltak elő első nagylemezükkel, pedig már közel egy évtizede létezik a csapat. A srácok le se tagadhatnák, hogy a Suicidal Tendencies gyakorolta rájuk az egyik legnagyobb hatást, de soha rosszabb inspirációt!
A rapmetal egyik úttörőjeként 1990-ben alakult meg a Dog Eat Dog, ennek ellenére ők sem bővelkednek nagylemezekben: csupán öt stúdióalbumuk jelent meg bő harminc év alatt. Ezek közül a legutóbbi, Free Radicals-ra keresztelt korong alig pár nappal a budapesti buli előtt jött ki, és mindenképp jól járt, aki felkészülten érkezett, ugyanis ennek dalai köré épült gyakorlatilag az egész koncert.
Azért annak se lehetett oka panaszra, aki nem vette még górcső alá az új anyagot ugyanis az olyan dalok, mint például a koncertet nyitó Lit Up, vagy a @Joe’s annyira fülbemászóra sikeredtek, hogy nekem például már első hallgatásra is olyan érzésem támadt, mintha évtizedek óta alap lenne a „Who’s house? Joe’s house!” felkiáltás. A személyes kedvenc Time Won’t Waitről nem is beszélve – mikor máskor is sikerült volna a pult felé vennem az irányt egy kis utántöltésért, mint amikor belecsaptak a nótába, így a szövegét most sikerült csak igazán a saját bőrömön éreznem.
A lemezbemutató közé okosan szúrtak egy-egy régi kislemezes slágert – például az Isms-t, az Expect The Unexpectedet vagy a Rocky-t – John Connorék, és azért láthatóan ezekre indult be legjobban a közönség, de szerencsére úgy tűnt, az új dalokat is egész sokan ismerték már.
Sose tagadtam, hogy nem vagyok nagy rajongója, ha fúvós hangszereket ötvöznek metalzenével, a ska pedig különösen távol áll tőlem, a Dog Eat Dog helyenként erősen az említett stílusra hajazó zenéje valahogy mégis kivételt képez. Most is remekül működött ez a szaxofonossal kiegészült felállás, és akkor még ott van Brandon Finley, aki tipikusan olyan látványosan és élvezetesen üti a bőröket, hogy egész este el tudtam volna nézni csak az ő játékát.
Aztán persze a Who’s The King? / No Fronts párosra felrobbant az amúgy dugig megtelt terem, a slágerdalokra pedig már Dan Nastasi is csatlakozott egykori bandájához, sőt, hazai frontól az egykori VL45 gitáros is a színpadon termett. A végére egy kis Bowie idézés – Modern Love – majd még egy kis lassúzás – Zamborini – maradt levezetéseként egy igencsak ütős estének.
A koncerten elhangzott dalok:
Lit Up
Kin
Isms
@Joe’s
Time Won’t Wait
1 Thing
Expect the Unexpected
Never Give In
Bar Down
Energy Rock
Rocky
mbf
Mean Str
Who’s the King?
No Fronts
Good Times
Modern Love
Zamboni
Fotók, szöveg: Máté Évi
