A washingtoni Thievery Corporation maga a megtestesült multikulti, zenéjét hallgatva tíz perc alatt Jamaikából Brazíliába érkezünk, mindezt Ázsián keresztül. A produkció Budapest Parkos fellépése megmutatta, hogyha a zene összeköt, a világpolitika történései ellenére is működőképes az elfogadás és a nyitottság. A világzenei elektronikus utazás előtt a magyar Saya Noé pop noirja izzította a forróságban elbágyadt közönséget.
Kőrös Mimi, alias Saya Noé az egyik legizgalmasabb hazai underground előadó napjainkban melankolikus, alternatív elektropopjával, amelybe hiphop és trap elemeket elegyít. Művészneve a malajziai Kuala Lumpurban eltöltött gyermekkorára utal: a Saya malájul az én vagyok, míg Noé a keresztnevét, a Noémit takarja. Az előadó első nagylemeze, a Museum of Sins 2020-ban jelent meg, a rajta található, Matthew Lawrence által kevert Under The River több rangos zenei jelölést és ismertséget hozott az előadónak.
A washingtoni Thievery Corporation maga a megtestesült multikulti, zenéjét hallgatva tíz perc alatt Jamaikából Argentínába érkezünk, mindezt Ázsián keresztül. A korábbi koncertekhez hasonlóan vasárnap is egy dub intrót követően robbant a színpadra Eric Hilton és Rob Garza kettőse, illetve több nemzetiségű utazó cirkuszuk. Az alkarjára géppuskát tetovált, vagány színpadi szerelésiről ismert Raquel Jones ezúttal egy kockás miniszoknyát és fehér pólót öltött, a reggae életérzést árasztó bostoni Mr Lif szakadt nadrágban, míg a légies Laura Vall világoskék nadrágban és egy zenekari logós topban jelent meg. A klasszikus Sound the Alarmot és az instrumentális Mandalát követően Mr Lif többször kiemelte, hogy Budapest az egyik kedvenc koncerthelyszíne, Jones pedig hozzátette, az este egyetlen szabálya, hogy mindenki úgy táncoljon, mintha senki sem látná. A közönség boldogan tett eleget a kérésnek, sokan mezítláb ropták az eklektikus ütemekre.
A koncert gerincét a korábbi magyarországi bulikról már jól ismert elemek adták. Hilton sapkában és sálban, a színpad közepén törökülésben hol őrültként, hol sztoikus Buddhaként tépte szitárja húrjait. Garza elegáns öltönyében, Carl Cox nyugodt lazaságával állt a keverőpult mögött és irányította a háttérből az eseményeket. Az Amerimacka alatt Notch idézte meg fekete keménykalapjában a jamaicai lazulós vonalat, míg a The Heart’s a Lonely Hunter zárásában Frank Orall kongás pörgetett egy világító mikrofont. Laura Vall légies könnyedséggel elevenítette meg a lágyabb világzenei vonalat az El pueblo unidoval.
Hatvan perc őrült utazás után az elektronika, a dub, a bossa nova, a reggae vagy éppen a trip hop világában egy rövidebb, lassú rész következett. A színpadon székeket helyeztek el, Garza és Hilton akusztikus gitárral, míg Orall és Jeff Franca csörgődobbal és cajonnal kísérte a bárszéken egymást váltó énekeseket. A párszámos lassulást egy újabb instrumentális megőrülés követte, majd jött a kötelező záró szám, a Warning Shots, és a visszatapsolás utáni kultikus Sweet Tides. A Thievery Corporation kétórás utazása megmutatta, hogy nem csupán ábránd a multikulti, hanem a világpolitika történései ellenére is működőképes napjainkban az elfogadás és a nyitottság.
Szöveg, Saya Noé fotók: Farkas-Hajdú Eszter
Thievery Corporation fotók: Vatai Réka Tímea