Nem lehet a puszta véletlen műve, hogy többünkben is szó szerint ugyanaz fogalmazódott meg a kedd esti buli után: a Royal Republic koncertjeit bizony tényleg receptre kellene felírni. A téli depresszió garantáltan feledésbe merül, ahogy színpadra lép az üde svéd brigád, de már az előbanda Storm Orchestra is rendesen felforrósította a Barba Negra Blue Stage-ének hangulatát.
A svédek már legutóbb is bizonyították, hogy kiváló érzékkel választanak maguk mellé turnépartnereket: 2022-ben a KO KO MO nevű francia dob-gitár duó izzította a gyülekező embereket egy felejthetetlen bulival. Akkor még a Barba nagyobb helyszínén, a Red Stage-en került megrendezésre a koncert, most azonban maradt a kisebb Blue, s bár kétség kívül méretesebb közönséget érdemelnének ezek a produkciók, a csurig telt kisebb sátor valahogy mégis intimebb hangulatot teremtett, aminek alapozásáért a Storm Orchestra felelt.
Akárcsak a KO KO MO-t, a Storm Orchestrát is Franciaországból importálta maga mellé a Royal Republic. A párizsi triónak jó félórája volt, hogy megmozgassa a gyülekező tömeget: a zebracsukás Maxime Goudard frontember, Adrien Richard basszusgitáros és a kezdetben Newcastle pulcsiban doboló Loïc Fouquet pedig eleget is tett ars poeticájának, mi szerint kizárólag hatalmas mosollyal és őrült energiával hajlandóak színpadra lépni, amit igyekeznek a közönségre is ráragasztani.
A srácok 2020-ban adták ki első EP-jüket, az áttörést pedig a tavalyi Drummer című nóta hozta meg nekik. Természetesen el is hangzott a dobos létet firtató szerzemény is a helyszínen tartózkodó ütőhangszereseknek címezve, ahogy a vadiúj klipes Superplayer is, ami a következő, április 11-én megjelenő Get Better című korongjukon fog szerepelni.
Nem vagyok ugyan különösebben híve a színpadi egyenöltözeteknek, de azért vannak csapatok, akiknél nem zavaró vagy kellemetlen, hanem kifejezetten jópofa az ilyen fajta azonosság. A Royal Republic legénysége fehér Puma cipő, strasszos cicanaci, valamint szegecses fekete bőrdzseki alkotta retro outfitben robbant színpadra, ami már önmagában is mosolyt csalt az ember arcára.
Azért az utóbbi elemet legbelül kérdés, mennyire vidáman viselték a színpadon, ahova Adam Grahn frontember mellé lassan már elgondolkodhatnának, hogy mellékállásban leigazolnak egyet a kézilabdameccsek törlő személyzete közül, a frontemberről ugyanis patakokban folyt az izzadtság az egész koncert alatt, amiből szép kis pocsolya alakult köré a színpadra.
Ránézésre azonban mit sem zavarta ez őt: igazi örömzenélés szem- és fültanúi lehettünk az elsőtől az utolsó pillanatig, folyamatosan élő, mozgó, pózoló, a közönséggel együtt lüktető zenészekkel, világító gitárokkal és ledekkel spékelt színpadképpel és patent vizuállal.
Hogy a srácok remekül megállnák a helyüket vidám a capella produkcióként is, azt mi se bizonyította jobban, mint a Wow Wow Wow és a Boomerang előadása, igaz azért egy kis gitár- és lábcin kíséretet kapott a két nóta, majd Jonas Almén és Hannes Irengård (eredetileg a zenekar basszusgitárosa és gitárosa) egy-egy piccolo rézfúvós hangszert is előkapott, még mókásabbá téve ezzel a hangzást – mintha csak egy szülinapi zsúr kedves meglepetésébe csöppentünk volna. Utóbbi pedig szájharmonika tudását is megcsillogtathatta az etap dal során, amit amúgy a színpad elején, egymás mellé felsorakozva adtak elő.
Akinek eddig nem tűnt volna fel, hogy milyen dögöt is adhat a kolomp egyes rockdaloknak, az most tuti, hogy örökre megjegyezhette, hogy igenis fontos elem ez az egyszerű, de nagyszerű ütős hangszer. Egy szerencsés rajongó ráadásul maga kísérhette a közönség közepén rögtönzött emelvényen Adam szónoklatokkal egybekötött Ain’t Got Time előadását, ami alatt olykor akár le is léphetett volna egy sörre a többi tag – a frontember is szívesen kortyolt párat a habzó nedűből közben –, de ők kitartóan kísérték a színpadról – ki monoton témákkal, ki csak vigyorral az arcán – társukat a szövegelős részek alatt. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, a több mint tízperces blokk talán picit túl lett nyúlva, de közben az is biztos, hogy ha még létezett ekkor egy kétkedő is a teremben, azt is tutira megvették maguknak ezzel a közvetlen jelenettel.
Egy igazi show részesei lehettünk kedd este, ahol tapintható volt a zene szeretete, kellő humorral és egy hatalmas adag jókedvvel fűszerezve. A végére kaphattunk egy-egy csipet Slayert vagy Lynrd Skynrdet is, majd pár korty sör után belecsapott a zenekar az egyetlen feldolgozás Battery-be. „Lars-nak is meg kell élnie valamiből” – jegyezte meg viccelődve a frontember, aki persze egyből hozzátette, hogy mennyire imádják a Meallicát: „Bárcsak mi lehetnénk a Metallica! Talán majd egy nap…” – zárta Adam mondanivalóját, bár szerintem nem nagyon lett volna a jelenlevők közül, aki hasonlót kívánt volna, inkább még sok-sok Royal Republic koncertet!
Adam Grahn abszolút ott van a top frontemberek között, de Per Andreasson dobostól kezdve a kvartett minden egyes tagját öröm volt nézni, ahogy hatalmas lelkesedéssel és elánnal, igazi showmanekként játsszák azt a r’n’r-t, amire nem lehet nem táncra perdülni. A négyes a RATA-TATA című szerzeménnyel köszönt el átmenetileg Budapesttől, és minden bizonnyal nem légből kapott ígéret volt, hogy vissza fognak térni, hiszen ez már a hatodik hazai bulija volt a 2007-ben alakult malmői zenekarnak.
Szöveg, fotók: Máté Évi
