Vajon hányan vágnák rá a helyes választ, ha valamelyik kvízműsorban felmerülne, milyen művésznéven vált ismertté Gabriele Susanne Kerner? Lehet sokan kérnének mentőövet, azonban ha a kedves segítő csak annyit mondana, 99 Luftballons, tuti meglenne a válasz: Nena! Az énekesnő nem kevesebb, mint 40 év után tért vissza hazánkba: lufiból ugyan csak egy akadt a Barba Negrában, egyéb hiányérzetünk azonban nem maradt, sőt!
A fiatalabb generáció már arra – az 1999-ben porig égett – Budapest Sportcsarnokra sem emlékezhet, ahol Nena pont 40 éve, 1984 októberében adta első, és egészen eddig utolsó magyarországi koncertjét. Aki azonban azt gondolná, hogy a német popszenzáció tétlenül ült az elmúlt négy évtizedben, az nagyot téved. Kissé ugyan zavaró lehet, hogy míg a kezdetekkor egy zenekart takart a Nena név – mellyel 1983 és 1986 között hat lemezt adtak ki –, addig jó ideje már szóló előadóként nyomul ugyanezen a néven Kerner, és nem kevesebb, mint 13 albumot dobott piacra így 1989 óta. Ezek közül a legutóbbi öt éve, Licht címmel látott napvilágot a több mint 25 milliós lemezeladással rendelkező Nenától.
Az estet felvezető Issa Bloch neve szintén nem sejtet sokat még a járatosabb zenerajongóknak sem: a hamburgi duó egyik tagja azonban nem más, mint Larissa Kerner, Nena lánya, aki még később, édesanyja mellett is visszatért a színpadra. Janick Zebrowskival alkotott, 2022-ben alakult párosa erősen autotune-ba oltott technóval próbálta felpörgetni a közönséget, akik meglepő módon egész jól fogadták a nem túl egyedi és nem is túl erős, helyenként egészen hamiskás produkciót – még olyan is akadt az első sorokban, aki kívülről fújta a szövegeket.
A sokat ugráló, de valahogy sajnos mégsem túl szuggesztív Larissa egy ponton egy fordított Flying V-t is a nyakába vett, persze leginkább csak dísznek, Janick pedig breakdance tudását is bemutatta. A ritmusok amúgy a szettjük végére egész jól beindultak, de azért nem bántuk, hogy lassan átveszi a színpadot az est főszereplője.
Ha a nyitódal – amúgy egykori német listavezető – Liebe Ist nem is tartozik a legütősebb szerzemények közé, üzenete által mégis jó választásnak bizonyult, hogy aztán kapásból ellőjék az est legerősebb darabját: Nur geträumt! Egy egészen lehengerlő, energikus verziót kaptunk az 1982-es slágerből, amit 15 évvel később Blümchen is sikerre vitt. Már itt egyértelművé vált, hogy nem valami leült nosztalgiaparti vár ránk a következő közel két órában.
Az énekesnő szereti hangsúlyozni, hogy zenekara a második családja, és ahogy vér szerinti famíliája – öt gyermeke és hét unokája van –, úgy a színpadi is egészen terebélyes. Két gitáros – de olykor ő maga is megragadott egy-egy hathúrost –, két szintis, egy dobos, egy basszusgitáros és vokalisták alkották a népes színpadképet, köztük a már említett, kifejezetten lelkes Larissával, valamint fiával, Sakiasszal. Kicsit több fény azért elkélt volna, ahogy egy kivetítő is, ugyanis rendkívül dinamikus és látványos játékot produkált gyakorlatilag mindenki a színpadon, sokszor azonban inkább csak a sziluettjüket lehetett látni. Ahogy messzebbről például abból sem jött sok át, hogy Nena egy ponton lement a közönségbe énekelni.
Sakias amúgy egy szólódalt is kapott, és csak hogy még erősebb legyen a családi biznisz, a zongora mögött fivére, Simeon is feltűnt. A lassabb hangvételű dalok ugyan picit le-leültették a bulit, de pont csak annyira, hogy még ne legyen unalmas, és hogy aztán az olyan szerzemények, mint a PI Ich rechne mit allem annyira odavágjanak, hogy már-már egy Rammstein bulin érezzem magam, de az elektronikusabb tételeknél némi Depeche-fíling is be-befigyelt, a lehető legjobb értelemben. Volt egy kis Ramones-kikacsintás is (Blitzkrieg Bop, mi más?), ami kicsit talán feleslegesnek tűnt, de a hazafelé elcsípett beszélgetések alapján volt, akinek pont a „Rámónesz” örökbecsűje jelentette a csúcsot.
Ahogy azt Kerner többször is lenyilatkozta, 99 Luftballons nélkül nincs Nena-koncert, a várva-várt megasláger a főműsoridő zárásaként csendült fel. Ugyan lufiból csak egy óriási került elő, így is nagyot bulizott az erősen 40 pluszos közönség a klasszikusra. Ezt a ráadásban egy másik régi nagy sláger, az Irgendwie, irgendwo, irgendwann követte, majd a turné névadója, a Wir gehören zusammen és az Alles neu zárták ezt a kifejezetten príma, pozitív hangvételű estet. Azt pedig külön kellemes látni, hogy Nena nem csak nagy, pátoszi beszédekben papol a szeretetről, elfogadásról és egyenlőségről, hanem tesz is érte – pár éve például a helyi kirekesztő rendelkezések ellenére sem volt hajlandó koncertjein elválasztani oltottat és oltatlant. Így ha valahol, ezen a koncerten kicsit sem tűnt mesterkéltnek az egész estét körbejáró pozitív üzenet. Reméljük, most már nem 40 évet kell várni egy újabb budapesti Nena buliig!
Szöveg, fotók: Máté Évi
