Ilyen volt a Lorna Shore bulija az Arénában

Legutóbbi Barba Negrás koncertje után immáron a Budapest Aréna deszkáit rengette meg a Lorna Shore, akik mellett a Humanity’s Last Breath, a Shadow of Intent és a Whitechapel tette teljessé a csütörtök esti, Papp László Budapest Sportarénában megrendezett bulit.

A svéd Humanity’s Last Breath neve derengett a ködös múltból, anno Buster Odeholm egyszemélyes djent (?) projektjének indult, az évek alatt azonban session zenészekkel turbózva koncertképes formációvá dolgozták ki magukat. Sajnos csak másfél számot láttunk belőlük, viszont az rendkívül faszán dörrent meg, de számomra ez is sokkal meggyőzőbb volt, mint a lemezeik, nem mellesleg a deathcore címke sem fedi esetükben a valóságot, több ez attól.

Nem túl hosszú átszerelést követően az amcsi Shadow of Intent perdült színpadra: óriási vehemenciával, de elég ramaty hangzással futottak neki a kezdő taktusoknak, ami szerencsére elég sokat javult a szett végéig. A stílust nagykanállal fogyasztóknak valószínűleg ez a ’szimfonikus deathcore’ címke minden bizonnyal csábító, viszont a rengeteg sampler között meglehetősen paneles megoldásokból építkeznek, nagyjából előre lehetett tudni, na most jön a belassult szaggatás, itt egy mély hörgés, most egy visítás…. nem mondanám, hogy túl sok megmaradt a harmincakárhány perc körüli műsorukból. Mentségükre legyen mondva, hogy nagyon élték a koncertet, ahogy a közönség is, a keverő előtt kialakult egy spontán circle pit, ami aztán folyamatosan hízott ahhoz, hogy nekünk is fel kelljen adni a pozíciónkat a svédtornát lelkesen űző fiatalok kedvéért.

A Whitechapel régi motoros a színtéren, akiket az első lemeztől van szerencsém követni több-kevesebb lelkesedéssel. Amit igazán pozitívnak tartok esetükben, hogy a gyökereik egyértelműen a klasszikus death/grind környékéről eredeztethetők nem kevés hardcore hatással fűszerezve, csupa olyan finomság, amit magam is kedvelek. Hogy ezt esetükben is deathcore-nak titulálják, ám legyen, de hallhatóan akadt némi zenei különbség az első két csapat világához képest. Plusz a Whitechapel előadásában volt valami rideg kíméletlenség, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy két évtizedes múlttal már rendesen megedződtek. Azt viszont furcsának találtam, hogy főként a legelső és a legutolsó lemezről voltak a dalok, bár a Prisoner 666, a Hymns in Dissonance, a Hate Cult Ritual vagy a The Somatic Defilement azért bőséggel kárpótolt. A közönség itt még jobban megőrült, még az Amon Amarth koncertvideókból ismert földön ülős evezős koreográfia is előkerült a wall of death mellett, nem kis derültséget csalva sokak arcára, mondjuk én se számítottam effélére… De ha ettől jó a hangulat, akkor mindenki boldog, láthatóan a zenekar is megilletődött a fogadtatáson, amit maximálisan meg is háláltak energikus műsorukkal, ha jól rémlik a This is Exile címadójával búcsúztak, ettől méltóbb nem is lehetett volna.

A Lorna Shore utóbbi években mutatott menetelését érdeklődéssel figyelem, három éve a gyorsan telt házra rakott Red Barbás koncert is kiválóan mutatta, hogy egy bőven felszállóágban lévő zenekar hibátlan (tényleg, hangzásban is) koncertjének voltunk szem- és fültanúi, valahol vártam is, hogy legközelebb nagyobb hely kell nekik. Ez be is jött, bár a hosszában lefelezett Aréna nem mutat túl jól, de őket már tényleg nem lehet máshová betenni. Legközelebb meg valószínűleg felezni sem kell majd…

Sokszor sok helyen leírták már, de az egykori youtuberből lett énekes, Will Ramos egészen új szintre lökte a csapatot, és lehet rosszindulatúan bosszankodni a srác külsején, de két olyan lemezzel a tarsolyukban, mint a Pain Remains és a tavalyi I Feel The Everblack Festering Within Me elég nehéz fogást találni rajtuk. Ugyan azt nehezen fogom megemészteni, hogy rettenetes popzenékkel szórakoztatták a nagyérdeműt az átszerelés alatt, de az azt követő 80 perc körüli program bizony hibátlan volt minden szempontból.

Ez kérem egy zeneileg, hangzásban, fényekben professzionálisan összerakott produkció, még piró is volt, kötekedni csupán azzal tudok, hogy a LED falra vetített látvány helyenként mintha nem lett volna összhangban az adott dal hangulatával, de annyi baj legyen. Még az is belefért, hogy a nálam is top20-ban landoló tavalyi lemez két „slágerével” – Oblivion és Unbreakable – indították a műsort, de egyáltalán nem lőtték el ezzel az összes puskaport. Mert például nem vártam – setlisteket direkt nem nézek már –, hogy a Pain Remains I, II, III is terítékre kerül az In Darkness és a Prison of Flesh mellett, aztán mégis, és bár nem csodálom, hogy csak a Willel készült anyagokról szemezgetnek, de így is kellemes meglepetés volt a záró To the Hellfire az … And I Return to Nothingness EP-ről, ami alatt a borítón látható kaszás csókát is kivetítették a csapat mögé.

Azt is fontos megemlíteni, hogy a rossz nyelvekkel ellentétben nem egy brutális torokkal megáldott csóka egyszemélyi villogásáról van szó – aki hihetetlenül profi frontember lett és mondhatni a tenyeréből eszik a közönség –, ugyanis minden zenész maximálisan beletette magát a produkcióba és szépen kihallatszottak azok a finom díszítések, amelyek lemezen is megkönnyítik a befogadhatóságot.

És ha már befogadhatóság…. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen extrém muzsika ekkora csarnokot fog megtölteni (jó, még nem egészen, de szépen haladnak), ez a négy zenekaros csomag azonban rácáfolt erre. Plusz az örök zsörtölődőknek, akik hiányolják a fiatalokat a rock/metal koncertekről is fel van adva a lecke: itt bármerre dobtam volna el egy követ, tuti, hogy tízből nyolc alkalommal 25 alatti egyént találok el vele, ráadásul rengeteg lány is volt a bulin.

Azzal a módfelett ötletes megállapítással, hogy „de hát ez nem is metal!”, nem tudok mit kezdeni, de talán nem állunk messze az igazságtól azzal, hogy a zenekar sokkal inkább kortárs csoport a fiataloknak, mint a mi korosztályunk ötven-hatvan-hetven pluszos, még színpadon álló hősei. Hogy ez később mire lesz elég, lesznek-e még igazi arénacsapatok, az a jövő zenéje, de amíg ilyen produkciók tömegeket vonzanak be, nem temetném a villanygitáros zenét. Ez az este pedig – bár még csak január vége van – egészen biztosan 2026 egyik legjobb koncertjeként lesz számon tartva. Nálam mindenképpen.

Szöveg: Pál Szabi
Fotók: Máté Évi