A Live Nation szervezésében ezen az esős május közepi péntek estén ezúttal egy igazán aktuális és feltörekvő new school hardcore bandát láthattunk az Akvárium Klubban. Az amerikai Knocked Loose hosszú idő után lépett fel újra Magyarországon, a srácok az egyébként zseniálisan sikerült harmadik nagylemezük, a Won’t Go Before You’re Supposed To bemutatójának keretein belül érkeztek Budapestre.
Korábban mindössze egyszer, 2017-ben a Comeback Kid előzenekaraként a Blue Hellben láthatta őket a hazai közönség, azonban azóta igencsak ismertek és befutottak lettek. A korai lemezek nyersebb, koszosabb és durvább HC hangzása után se változtak zeneileg sokat, maradtak a zúzós, hardcore-os, death metalba hajló gyors váltásokkal teli breakdown vonalon, Bryan Garris éneke azonban magasabb, vékonyabb és jellegzetesebb, mint a hasonló zenekaroknál – ez utóbbi kiemeli őket a stílus csapatai közül.
Az új lemez Poppy-val (nemrégiben ő is koncertezett nálunk) közös számát, a Suffokate-et Grammy-díjra is jelölték 2025-ben, valamint az a megtiszteltetés érte őket, hogy a júniusi Puskás Arénás Metallica koncert egyik napján a Gojira mellett ők fogják nyitni az estét. Ezen előzmények, az új lemez sikerei és a legutóbbi hazai koncertet követő hosszú kihagyás után meg se lepett, hogy hónapok óta sold out lett a buli, és még a Ticketsapwon is alig lehetett jegyet szerezni.
Az előzenekar státuszát az utolsó pillanatban a magyar The Southern Oracle töltötte be. A srácokat már évek óta ismerhetjük a hazai undergroundból, zeneileg is illettek az estéhez. Már rajtuk is jelentős tömeg vett részt a rendkívül korai, este 7-órás kezdés ellenére.
A rövid, fél órás koncertjük alatt kifejezetten jól megmozgatták az embereket, nagyrészt a legújabb Hunt What You Fear lemezről játszottak, de a The Ones Who Dwell Within kislemez két tétele is felcsendült. Volt minden, moshpit és kifejezetten erős hangzás, az énekes Kókai Barnabás hangja élőben is erőteljes és brutális volt, ráadásul a színpad összes pontján és a közönségben is feltűnt. Külön megköszönték a lehetőséget, hogy felléphettek az este, és hogy mennyien jöttek el őket is megnézni. Kifejezetten jó bemelegítés volt a fő produkció előtt.
Ezt követően a kettes albumról érkezett a Mistakes Like Fractures és a Belleville kettőse, közte pedig az első lemez egyik legjobb tétele, az Oblivion’s Peak. A koncert egészét egy intenzív, adrenalinnal teli és kaotikus előadás jellemezte.
Bryan Garris énekes hangja élőben is lemezminőségű volt, hozta a jellegzetes magasabb, acsarkodósabb és Spongya Bobos témákat, amiért olyan sokan szeretik őket. Isaac Hale (aki egyben a háttérvokálokért is felelt) és Nicko Calderon pedig végig precízen magas szinten hozták a gitáros témákat, gyakran egymással helyet cserélve a színpad két oldalán. Rajtuk kívül pedig a biztos alapozást hozta a Kevin Otten basszusgitáros és Kevin Kaine dobos alkotta ritmusszekció.
A közönség részéről is teljes megőrülés volt tapasztalható: az egész terem folyamatosan mozgásban volt. Végig mentek a cirlce pitek és a mosh, a tömeg tetején pedig a crowd surfing, majd a szerencsések a tömegben vagy a színpad előtti árokban fejezték be az utazást. A szövegeket pedig végig betéve tudta mindenki.
A legújabb lemezt szinte teljes egészében eljátszották, megkaptuk a Blinding Faith, Don’t Reach for Me, Moss Covers All, Piece by Piece, Sit & Mourn, Suffocate, Take Me Home számokat is.
Számomra a koncert csúcspontja a Sit & Mourn, majd a közönség által is legjobban várt sláger, a Suffokate (melyet ezúttal Poppy nélkül adtak elő, de cserébe a közönség végig énekelte) és az első lemez két klasszikusa, a Billy No Mates és a Counting Worms volt – elképesztő energiák szabadultak fel. Utolsóként még Deep in the Willow-t és tényleg záró számként az All Quiet Now-t játszották el. Visszataps viszont hiába, ráadás számot már nem kaptunk.
Összességében egy rendkívül intenzív és energetikus hc bulit kaptunk a srácoktól, a mindösszesen egy órás játékidő gyorsan elrepült, de kellően megmozgattak minden hazai rajongót – egy igazi testnevelés órát is kaphattunk a zenei élmények mellé.
A szerencsések pedig a Metallica előtt hamarosan duplázhatnak, tehát érdemes már korán a koncertjükre érkezni, azonban szerintem az efféle zenék inkább a kisebb klubokban működnek igazán.
Szöveg: Hajdú Tamás
Fotók: Máté Évi
