Harminc év várakozás után végre élőben láthattam Shirley Mansont és zenekarát – ráadásul a lányom társaságában, egy emlékezetes bécsi koncerten.
Van az úgy, hogy az ember felfedez magának egy együttest, amelyet először csak óvatosan kóstolgat, mint egy új fogást az étlapon. Megízleli, ismerkedik vele, majd egyszer csak azon kapja magát, hogy teljesen rákattant. Olyannyira, hogy a baráti körében afféle térítővé válik, és mindenkit megpróbál megfertőzni új zenei szerelmével. Valahogy így történt velem is 1995 környékén, egyetemi éveim kezdetén, amikor berobbant a zenei világba – és az én életembe is a Garbage.
Emlékszem, volt olyan évfolyamtársam, aki nevetve kérdezte, hogyan lehet egy zenekarnak ilyen nevet adni. Nekem viszont már akkor is tetszett ez a fajta punkos attitűd, Shirley Manson vagány, öntörvényű kisugárzása és az a női erő, amely teljesen más szerepmodellt képviselt, mint a korszak domináns popprodukciói.
Aztán teltek az évek, és bár a Garbage végig fontos része maradt a zenei világomnak, valahogy sosem sikerült élőben elcsípnem őket. Mire Magyarországra eljutottak, már kicsúsztak a látóteremből, és egy idő után úgy tűnt, hogy a virtuális koncert-emlékkönyvemben soha nem lesz Garbage-oldal. Ezért döntöttem úgy, amikor nyilvánosságra hozták az aktuális európai turné állomásait, hogy lecsapok a bécsi koncertre. Rövid győzködés után a nagylányom is igent mondott a közös kulturális kiruccanásra.
Ő már egy nálam sokkal nyitottabb, nemzetközibb szemléletben nőtt fel itt Ausztriában, és úgy éreztem, hogy Shirley Manson gondolatai a világról, a szabadságról és az elfogadásról éppúgy megszólíthatják majd, mint maga a zene. A munka és az iskola mellett nem maradt sok idő a felkészülésre. Én megnéztem ugyan a Royal Albert Hall-os koncertfelvételt, a lányom viszont szinte teljesen „szűzen” érkezett a koncertre. Mivel ráadásul hétfő estére esett a fellépés, kellett egy korsó sör az Arena Wien pultjánál, hogy magunk mögött hagyjuk a munka és az iskola hétköznapjait, és átálljunk koncert-üzemmódba.
Az Arena Wien mindig is inkább emlékeztetett alternatív kulturális központra, mint hagyományos koncertcsarnokra. A helyszín ipari hangulata, a belső udvar és a régi gyárépületeket idéző környezet tökéletes hátteret biztosított az estéhez. Amikor elfoglaltuk helyünket nagyjából a harmadik sor környékén, a nézőtér még meglehetősen szellős volt. Mire azonban véget ért az előzenekar műsora, gyakorlatilag minden megtelt: a földszint, az oldalsó galéria és az emeleti részek is.
A Big Joanie egyébként remekül helytállt ebben a gyakran hálátlan szerepkörben. A brit női csapat energikus koncertet adott, és a közönség is értékelte a teljesítményüket. Nem udvariassági tapsot kaptak, hanem valódi figyelmet. Valahol ez is a Garbage világát tükrözte vissza. A nyitottságot. Az elfogadást. A kíváncsiságot.
Amikor aztán színpadra lépett Shirley Manson, Butch Vig, Steve Marker és Duke Erikson, valamint a turné basszusgitárosa, Nicole Fiorentino – akit a Smashing Pumpkins és a Veruca Salt rajongói is jól ismerhetnek -, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ez az este nem egy nosztalgiaműsorról fog szólni.
Egy olyan múlttal rendelkező zenekar, mint a Garbage, könnyedén összeállíthatott volna egy kizárólag slágerekből álló best of programot. Szerencsére nem ezt tették.
Egy osztrák lap a koncert előtt úgy harangozta be az eseményt, hogy „a James Bond-dal nélkül érkezik Bécsbe a Garbage”. Való igaz, a The World Is Not Enough ezúttal nem szerepelt a programban. De emiatt aligha maradt bárki otthon. A zenekar láthatóan nem azokra épített, akik kizárólag ezt az egy dalt ismerik tőlük, hanem azokra, akik számára a Garbage sokkal többet jelent egyetlen filmzenei slágernél.
Örömteli módon jelentős szerepet kapott a legutóbbi album, a Let All That We Imagine Be The Light is. Véleményem szerint ez nemcsak a Garbage egyik legerősebb lemeze, hanem az elmúlt évek alternatív rockmezőnyének egyik kiemelkedő alkotása is. Rögtön a koncert nyitányaként felhangzott a There’s No Future in Optimism, de eljátszották többek között a Chinese Fire Horse-t, a Holdot, a Have We Met (The Void)-ot – Shirley emlékezetes felvezetésével a megcsalás témájáról -, valamint a libabőröztető The Day That I Met Godot is.
A régebbi dalok közül is remek válogatást kaptunk. Olyan karrierösszegzést, amely méltó módon foglalta össze az elmúlt több mint három évtizedet.
Természetesen hatalmasat tomboltam az I Think I’m Paranoidra, a Stupid Girlre és a Push Itre. Ha Shirley Mansont nem érdekli a kora, és nem hajlandó az öregedés szabályai szerint viselkedni, akkor talán nekünk sem kell mindig.
Ugyanakkor jól esett elmerülni a koncert líraibb, befelé fordulóbb pillanataiban is. A No Horses vagy az It’s All Over but the Crying egészen más érzelmi húrokat pengetett meg.
Shirley Manson 58 évesen sem nosztalgiafiguraként áll a színpadon. Ugyanolyan kíváncsi, szenvedélyes és szókimondó, mint pályája legjobb éveiben. Sztorizott, kommunikált a közönséggel, mosolygott, viccelődött, időnként pajkosan nyelvet öltött. És miközben a koncert természetesen a zenéről szólt, az is világosan látszott, hogy továbbra is fontos számára a társadalmi párbeszéd. Nem véletlenül kapott nagy tapsot, amikor külön megdicsérte az Arena Wien környezetét, kiemelve azokat a plakátokat és feliratokat, amelyek a szélsőjobboldallal, a háborúval vagy éppen a társadalmi igazságtalanságokkal szemben fogalmaznak meg kritikát.
Ez a pillanat tökéletesen összefoglalta azt, amit a Garbage mindig is képviselt. A koncert vége mégis váratlanul gyorsan érkezett el. Az ember ilyenkor mindig úgy érzi, hogy még simán belefért volna egy-két ráadásdal. Az estét végül az Only Happy When It Rains zárta. A dal igazán másnap reggel ért utol, amikor kissé álmosan néztem a munkahelyem ablakából a szürkésfekete égboltot és az abból szakadó esőt.
Jókor voltunk jó helyen azon a június eleji hétfő estén. Mert ahogy Shirley az egyik felvezető szövegében is megjegyezte: mindenkinek vannak rossz napjai a munkahelyén vagy az iskolában. Napok, amelyek rányomják bélyegüket a hangulatunkra. Ilyenkor pedig kevés jobb gyógyszer létezik egy Garbage-koncertnél. Köszönjük, Shirley, Butch, Steve, Duke – és persze Nicole! Jó volt veletek egy légtérben lenni. És beszívni egy kis szabadságot.
Szöveg és fotók: Janurik János
