Na, ez forró volt! Nem csak a harmadfokú hőségriadó első napja, bár az is alaposan feladta a leckét, hanem a koncert hangulata is. De mit nekem hőség, a Mandylion az egyik legjobb lemez volt az európai színtéren 1995-ben, és bár pár évvel később kattantam csak rá – mert akkoriban még épp valami Demanufacture állította át az agyam digitális üzemmódba – nem lehet elégszer felemlegetni nagyszerűségét. Mai napig bevillan a régi hammeres beszámoló a holland Dynamo fesztiválról, ahol egy rajongó „Anneke I Love You” feliratú táblával üldögélt egy cimborája nyakában… Harminc év távlatából visszatekintve elég gyors volt a tempó akkoriban a csapat körül, de ezzel együtt is minimum egy örökérvényű klasszikust adtak a világnak.
Vagy többet, nézőpont kérdése, a Mandylion viszont azért közmegegyezéssel biztosan ennek nevezhető. Nem akarnék másokat ismételgetni vagy pátoszokat zengeni, ahogy fentebb is írtam én pár évvel később kattantam rá, és mai napig nagyon tudom szeretni. Ahogy későbbi, elektrós-kísérletezősebb dolgaikat is, bár mivel még mindig a szóban forgó korong megjelenésének harmincadik évfordulója adta az apropót, így nagyon másban nem reménykedtem (mert setlisteket már direkt nem nézek előzetesen).
Moroghatnék a hőség miatt, de mivel ez kikerülhetetlen adottság volt, így felesleges. Ez most különleges alkalom, amit nem tudtam kihagyni. Meg még sokan mások sem, így borítékolható volt a tömeg. Koncert előtt némileg meglepődve láttam a merch árakat, turnépóló 14k, zip kapucnis 20k… néhány tavaszi koncerthez képest ez diszkont, komolyan. Jó, ugorjunk, banda felsétál, üdvrivalgás, érkezik Anneke, még nagyobb ováció, és már gördül is az Eleanor. Bizony, az egyik legnagyobb slágerük úgy én-bloc.
Anneke kisugárzása és hangja topon, a hangzás még picit doboz, kb. harmadik számra javul a helyzet, de a hatásos, a dalok hangulatát hangsúlyozó vetítéssel körítve ezen sem akadok fel, egyszerűen csak beszippantanak a jól ismert dallamok. Koncert utáni beszélgetésekből kiderül, hogy többen a full lemezt várták elejétől a végéig, és persze ennyivel én is elégedetten távoztam volna, de azért voltak meglepik.
Ötödikként a Broken Glass a Souvenirs-ről, majd rögtön utána két tétel (Great Ocean Road, Probably Built in the Fifties) a How to Measure a Planet?-ről, főként utóbbinak örültem. Lehet sokan nem élik ezt a furcsa hangzású lemezüket, nekem viszont nagyon bejön a zajos kalandozása. Közben azért tudatosul bennem, hogy csak elszaladt három évtized, a hosszú hajú fiatalok helyett őszes rövid hajú családapák tolják a színpadon – a billentyűs Frank helyett beugró Remco van Zandvoort a kivétel a férfi szekcióból, aki derekasan helyt állt.
Néhány korábbi itteni élményemhez képest meglepően jól összeállt a kép, egyedül tényleg a hőségre lehetett panasz, Anneke is többször kiment oldalra egy frissítőre, amikor a szerepe engedte. A közönség lelkesedése viszont szemernyit sem csökkent, és bár ez az esete nem a pogóról szólt, azért folyamatosan biztatták a csapatot, legyen szó a Mandylion patinás dalairól (Fear the Sea, Leaves, vagy a rendes játékidőt záró Strange Machines hőségben is kellemesen borzongatós témája), a Nighttime Birds-öt képviselő On Most Surfaces-ről, akár az if_then_else Analog Park-járól.
Ráadásban Travel és a legvégén szintén az if_then_else-es Saturine, na ez utóbbi totál betalált mindenkinél, amikor a záró akkordoknál a közönség rázendített a fő téma hejjegetésére, akkor azért a zenekar is megbicsaklott, Anneke hangja pedig konkrétan elcsuklott és csak szívecskéket dobált egy percig a megilletődöttségtől. Ettől méltóbb zárást talán el lehet képzelni, ennyire eltaláltat viszont nem igazán, szóval egy utolsó meghajlás, Annekének egy csokor virág és ennyi volt. Zenei oldalról hibátlan este, köszi az élményt Concerto!
Szöveg: Pál Szabi
Fotók: Máté Évi
