The Cure – ezt a nevet hallva valljuk meg, senki képzeletében nem egy szivárvány vagy egy színes paletta fog megjelenni, pedig ha van igazán sokoldalú zenekar, akkor az bizony a Robert Smith-vezette formáció. Erre az estére 27 etűd – köztük négy új dal – jutott a még koránt se lezárt életműből, melyek egytől-egyig igazolták is az előbbi állítást.
Amikor megtudtam, hogy lehetőségem van menni a The Cure koncertjére az Arénába, volt bennem némi bizonytalanság. Ugyan én se vagyok már mai kakas, de mégis elkerült ez a vonal. Azonban mégiscsak egy korszakalkotó bandáról van szó, így hamar igent mondtam az alkalomra, elvégre ki tudja, láthatom-e őket még valaha, és azt kell, hogy írjam, hogy nem bántam meg. Az est felvezetését a skót The Twilight Sad biztosította.
A skót srácok nyolc számos blokkja kettős érzéseket váltott ki belőlem. Zeneileg elhallgattam, bár nem a legváltozatosabb muzsika, cserébe az énekesről nem tudtam néha eldönteni, hogy milyen nyelven énekel. Ameddig Ozzy Osbourne beszédét nem érteni, addig itt James Alexander Graham énekes dalszövegeit nem tudtam értelmezni. A hangosítás hibája lett volna? Lehet. de inkább ameddig sok előadó éneklés közben levetkőzi az akcentusát/tájszólását, addig itt ez kőkeményen megmaradt. Olyan szinten, hogy volt, aki simán franciának hitte a nyelvet.
Látványban se villantottak nagyot, és itt nem a színpadi díszletekre gondolok, vagy egyéb showelemre. Inkább arra, hogy nem volt mozgás. Rendben, nem azt vártam, hogy felszántsák a deszkákat, de egy picivel több élet elfért volna. A hiba megint az én készülékemben van, más stílusú zenéken szocializálódtam. Következzen hát az est fénypontja, a The Cure.
A végtelenített lejátszásra kapcsolt eső hangok igencsak hangulatossá tették az átszerelést, ráadásul bőven adtak időt azon rajongók érkezésének is, akik csak magára a The Cure-ra voltak kíváncsiak, de egyúttal megalapozták ezzel a koncert kezdeti atmoszféráját. Mert az aztán volt, de nagyon. Ameddig a The Twilight Sad-nél hiányoltam a mozgást, addig Robert Smith-től és zenekarától cseppet sem, mert olyan vetítésekkel és fényekkel kápráztattak el, amihez hasonlót utoljára a Tool koncertjén láttam.
A kezdés se volt az általam megszokott. Nem csaptak bele egyből a lecsóba, hagyták az esővel felvezetett melankóliát szépen lassan hömpölyögni, amihez a már említett vizuál és a nyitó Alone tökéletes táptalajt nyújtott. Ahogy múlt az idő, kezdtek előkerülni a populárisabb, „pörgősebb” tételek, mint a Lovesong vagy személyes kedvencem, a Brandon Lee-féle Holló című film betétdala, a Burn. Ahogy a zene íve, úgy a hangulat is folyamatosan emelkedett, és egyre többen kezdtek önfeledt táncolásba és itt nem a rockkoncerteken megszokott őrült fejrázásra vagy pogóra gondolok, hanem a szó szoros értelmében vett táncba. Jó volt nézni, ahogy a többféle korosztály együtt mulat, a kopaszodó, pocakos üzletember, a huszonpár éves tupírozott hajú lány, és a gyászruhába öltözött harmincas gót párocska is. Sőt, úgy hallottuk, hogy valahol a sötétben maga Sting és zenekara is elmorzsolt egy-két könnycseppet, így talán az se csupán a véletlen műve, hogy másnap ugyanezen a színpadon Cure-pólóban ütötte a bőröket a dobos. Persze lehet, hogy csak ott felejtették a mörcsöt…
Talán az eddigi legváltozatosabban felépülő közönség volt, amit koncerten láttam. Mondjuk érthető is, mivel a zenekar 1978 óta a pályán van, és több stílusba is belekóstoltak. Lehetne itt kategorizálni, hogy post punk, gót vagy new wave, és egyszerre lenne is igaz mindegyik, és mégis egyik se. Ahogy Smith – aki amúgy az egyetlen alapítótag a jelenlegi felállásban – fogalmazott, ő csak játssza azt, ami a Cure, bármi is legyen az. Ez a kijelentés teljes mértékben igaz, és ezt akár a Play for Today, Forest és Shake Dog Shake triumvirátus is bizonyítják. A fő blokk végére már a legdarkabb emberek arcán is láttam némi mosolyt, de a záró, stílszerűen Endsong című tétel ismét visszaugrasztott a melankólia bugyraiba, ezzel egy keretes szerkezetet adva a produkciónak.
A srácok azért nem bízták a véletlenre. Ha valakinek nem lett volna elég az eddig elhangzott 16 számos hangulatingadozás, raktak még rá nem is egy, hanem két lapáttal. A kötelező visszatapsolás után ismét egy lamentálósabb négy számos rész következett, közte a már-már érfelvágós Plainsonggal, vagy az esten legtöbbet hallatott album címadó dalával, a Disintegrationnel.
Kell még bármi ide? Hát persze, egy vidámabb best of. Merthogy kaptunk még egy hat számos zárórészt a válogatott klipes nótákból, ami szintén azt bizonyítja, hogy a The Cure mennyire sokoldalú zenét játszik, és nem lehet rájuk húzni egyöntetűen egy zsánert sem.
Nekem a végére már picit elnyújtott volt a program, de biztos kézből tudom, hogy a nagyérdemű bőven ráhúzott volna a már így is több mint két és fél órás játékidőre. Rajongó lettem-e? Nem. Pozitív élményekkel gazdagodtam? Igen. Ez egy életérzés, amiből én kimaradtam. Bánom is meg nem is, de ami biztos, hogy akik ebben nőttek fel, azoknak ez egy gyönyörű múltidéző buli volt, én meg egy sokkal átfogóbb képet kaptam, hogy mi is ez a stílus, illetve a The Cure valójában.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
