Lazán örömzenélő, őszinte bulit adott első hazai szólókoncertjén a Rage Against The Machine gitárosa. Tom Morello és zenészei igazi házibuli hangulatot hoztak az Akváriumba, ahol a legnagyobb RATM zúzások mellett egy kis Audioslave, Måneskin, John Lennon és Bruce Springsteen is terítékre került.
Az eredetileg a Budapest Parkba hirdetett fellépés a vártnál kisebb érdeklődés miatt átkerült az Akvárium nagytermébe, azonban az igazi Tom Morello-fanok ezzel csak jobban jártak. Gitárhősük egy bensőséges, alázatos koncertet nyomott az első pillanattól az utolsóig. Ez a kezdés több mint fél órás csúszásakor még nem így tűnt: egyre többen tömörültek a kissé levegőtlen, sötét teremben. Előzenekart nem kapott a produkció, bár kíváncsi lettem volna, kit választanak az igencsak eklektikus, rock mellett folkkal és blues-zal egyaránt operáló zenész felvezetésének.
Főhősünk végül fél 9 után jelent meg a színpadon talpig feketében, ettől egyedül piros kiskendője és sapkája Che Guevarát idéző kitűzői ütöttek el. Zenészei szintén talpig feketében vonultak fel, a buli mindössze egy szolid világítást kapott, nem a vizuálé volt a főszerep. A hazai Rage Against The Machine-rajongók 32 évet vártak erre a pillanatra, igaz, Zack de la Rocha nélkül, a stílusteremtő gitárossal kellett beérniük. Morello a buli során többször kiemelte, hogy mivel ilyen sokáig váratott a magyar koncert, extra hosszan fognak játszani. A gitáros amúgy végig poénkodott: volt, hogy a koncertek legkínosabb gitárhangolós pillanataihoz kért eget rengető üvöltést, majd a Hellfesten elért Richter-skálán mérhető földrengés megismétlését szorgalmazta a közönségnek.
A keményvonalas RATM-fanok két riffekből készült mashupot kaptak, azonban emellett főként életműve többi korszakából szemezgetett. Az Atlas Underground szólótrilógiáról érkezett a Vigilante Nocturno, volt házibulit idéző nánáná- kántálás a The Road I Must Travelnél, és világpremiert is kaptunk a They Can’t Kill Us All nótával. Az eredeti énekesek hiányát elég szépen sikerült pótolni: többször maga Morello énekelt és rappelt, emellett Carl Restivo gitáros nyomta le a Måneskin helyett a Gossipot, illetve Oli Sykes helyett a Let’s Get the Party Startedet.
A középidőben inkább a The Nightwatchman-es folkgitáros aktivistáé volt a főszerep. Az amerikai népi hagyományokból táplálkozó munkásdalok akusztikus, bluesos világát Morello szájharmonikával bolondította meg. A számok között több alkalommal emelt szót a szolidaritás és összefogás mellett, látszott, hogy tényleg fontos számára ez az üzenet. Lejátszotta bevallása szerint egyetlen szerelmes dalát, a Black Spartacus Heart Attack Machine-t, amit nem nagy meglepetésként a gitárjának dedikált.
A lassabb, elmélkedős dalokat követően a közönség egy emberként mozdult meg a Bombtrack, Know Your Enemy, Bulls on Parade, Guerilla Radio, Sleep Now in the Fire, Bullet in the Head RATM-riff orgia alatt. Az Audioslave-sláger Like a Stone ugyan rövidített verzióban csendült fel, azonban azt az ominózus, világrengető szólót megkaptuk főhősünktől. Az ikonikus Chris Cornellre pedig teljes sötétségben, a mikrofonvilágítással emlékezhettünk meg.
Ezt követte a The Ghost Of Tom Joad Bruce Springsteen-feldolgozás, amiben Morello szintén egy hatalmas szólót nyomott kézzel, szájjal, egy bádogember darabos mozgásával. A rongyosra játszott Killing in the Name RATM-nóta sem maradhatott ki a repertoárból, a turné többi állomásához hasonlóan, itt is a közönség üvölthette végig a sorokat. A záró John Lennon-feldolgozás alatt pedig mindenki elhihette a koncert alatt többször kiemelt gondolatot, miszerint ebben az egészben tényleg együtt vagyunk benne.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotó: Máté Évi
