Mikor először megláttam, hogy Soulfly koncert lesz hazánkban, picit csodálkozva tekintettem a helyszínválasztásra, miszerint nem valami fesztiválon, vagy nagyobb színpadon lépnek fel, ugyanakkor az A38 ismét tökéletes döntésnek bizonyult, és a Cavalera családnak a fesztiválszezon közepén sikerült egy olyan hangulatos klubbulit csinálnia, ami szó szerint megrengette a hajót augusztus 3-án.
Számomra a klubkoncertek legnagyobb szépsége a közvetlenebb viszony zenekar és közönsége közt. Még egy teltházas bulinál is sokkal családiasabb a hangulat, és nem az egymásnak feszülő izzadt testeknek köszönhetően. Ezt az érzést sikerült a Soulflynak kimaxolnia. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a banda maga is egyfajta családi vállalkozás, jelenleg is a „törzsfőnök”, az ex-Sepulturás Max Cavalera fia, Zyon Cavalera üti a bőröket a zenekarban.
Az est maga 8 után nem sokkal kezdődött, mindenféle bemelegítő zenekar nélkül, de talán se én, se a megjelentek nem igényelték a bemelegítést, cserébe Maxék iszonyatos lendülettel csaptak a húrok közé. Ugyan eddigi koncertélményeim közül kimaradt a Soulfly, körülbelül azt kaptam, amit vártam, plusz egy gagyi Puma melegítőnadrágot. Utóbbi később még kap némi magyarázatot.
Hogy picit a részletekbe is belemenjek, a zenekar hangos volt, nagyon hangos. Nem olyan Mötley Crüe-s értelemben (zavaró, idegesítő, fülsüketítő), hanem pozitívan. Látszólag nem volt a manapság oly divatos vonalgitározás, helyette a színpadot megtöltötték a hangosabbnál hangosabb erősítők és ládáik, melyeket teljesítményben maximum az azokat elfedő honvédségi álcaháló fogott vissza.
Körülbelül ennyi is volt a statikus látványelem, minden másról a zenészek kezeskedtek. Hangzásban egy negatívumot tudnék említeni, az pedig a doboknál volt. Hiába az elemi erő, ha szegény pergődob olyan, mint a népmese, hol volt, hol nem volt. Belemehetnék részletesen a technikai hátterébe, hogy mi volt a probléma forrása, de az egyszeri zenehallgatót ez marhára nem érdekli, ezért inkább e tény zenére való hatását írom le. Egy olyan produkcióban, mint a Soulfly, ami ennyire épít a húzós ritmusokra, bátran használ latinos perkusszív hangszereket, szerintem nem fér bele egy hangerőben ingadozó pergőjáték, ami amúgy vinné előre a zenét. Mivel nem vagyok elvakult rajongó, nálam egy picit ez kinyírta a koncertet, hiába a jó zenei teljesítmény és az ütős számok.
Ha már zenészek, nálam Mike DeLeon vitte a pálmát, aki gitározásában némi dallammal is megfűszerezte a zúzdát. Emberünk, aki az országos lakossági Danny Trejo hasonmásverseny győztese is lehetne, amúgy ismerős lehet a keményebb zenét kedvelőknek, hiszen tagja volt a Philip H. Anselmo & The Illegalsnak. Illetve nem mehetek el szó nélkül Max Cavalera teljesítménye mellett sem. Max sose volt sem ének-, sem gitárvirtuóz, de ez a zene sosem erről szólt. Amit megírt, amit kellett, azt tökéletesen lehozta, még ha néha azért érezni is lehetett a „hangján”, hogy öregszik. Itt vissza is térnék a fent említett Puma macinacira.
Nem értem. Rendben, hogy ez egy koncert és a zen, a hangulat a lényeg, de Max nekem picit olyan volt, mint a híradós bemondók, akik deréktól felfelé szépen kiöltöznek, de az asztal takarásában alsógatyában ücsörögnek. Értem én, hogy kényelmes, de na. Legalább vett volna fel hozzá egy hasonló felsőt és ne egy szegecses mellényt. Kíváncsi lennék a koncertet a színpad oldalából megtekintő „főnökasszony”, Gloria Cavalera, Max felesége mit szólt a dologhoz. Mindent egybevetve a közönség nagy ívből letojta ezeket, és teljes ízében átadták magukat a „törzsi” hangulatnak, amibe tényleg belemozdult a hajó is.
A koncerten elhangzott dalok:
Back to the Primitive
No Hope = No Fear
Downstroy
Frontlines
Fire / Porrada
Prophecy
Superstition
Scouring the Vile
Bleed
Seek ‘n’ Strike
Refuse/Resist (Sepultura dal)
Tribe
Eye for an Eye
Jumpdafuckup
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
