Két évvel ezelőtti Fekete Zajos koncertje után egy klubbulival tért vissza hazánkba, és tette szebbé egy hideg, esős novemberi esténket a Clan Of Cymox. A gitárdroppal kezdődő, két ráadásblokkal záruló koncert előtt egy görög duó, a Selofan izzította az A38 Hajó fedélzetét.
Ezen az estén szerencsére ismét egy olyan felvezető bandát kaptunk, akik nem csupán kísérőzeneként szolgáltak az alapozáshoz pár sör és egy kis dumcsi mellé. Az athéni Selofan nevű duót a Téli Zaj közönsége 2019-ben ismerhette meg, most pedig ismét elhozták erős színpadi performansszal megtoldott, leginkább cold wave-ként emlegetett zenéjüket hazánkba. Azóta pedig két újabb koronggal – Partners In Hell és az Animal Mentality – is bővült diszkográfiájuk, így immáron nyolc lemez dalai közül szemezhetnek. Ez alkalommal (ha hihetünk a setlist.fm-nek) összesen 15 szerzemény került terítékre ebből a termésből.


Elsőre talán kicsit búcsúsnak tűnhetett Joanna Pavlidou szerkója – volt itt minden, csipkés felső, virágos harisnya, szegecsek, fehér bokacsizma és kesztyű –, mégis a rikító sárga hajú énekesnő az első pillanattól kezdve csak úgy vonzotta magára a tekintetet, abszolút pozitív értelemben.


Szuggesztív, már-már pantomimre emlékeztető előadásmódját időnként csörgődobbal, furulyaszerű elektronikus fúvós hangszerrel vagy mini szintivel is megfűszerezte, míg társa – akivel amúgy közösen egy kiadót is üzemeltetnek –, Dimitris basszusgitáron és szaxofonon játszott. Hamiskás dallamok voltak ugyan, amikor a férfi felkapta a fúvós hangszert, de a szórakoztató előadásmód, a háttérben vetített klipek és a masszív zenei alap felülírta ezeket.

A hol németül, hol angolul éneklő, helyenként spanyolul is megszólaló, vagy hörgéssel konferáló Joanna a buli vége felé a lelkes közönségnek virágokat is osztott – külön dicséretet kapott tőle a srác, aki a hajába tűzte az egyiket –, és talán a köszönöm szót is sikerült megjegyeznie, mivel a koncert során többször megkérdezte az első sorokat a thank you fordításáról.

A köszit akár vehetjük az est jelszavának is, nem sokkal később ugyanis már Ronny Moorings faggatta a nagyérdeműt arról, hogyan is hálálkodjon nekik anyanyelvükön egy-egy dal után. Az első, még hármasban – a két szintissel/kütyüssel, Katharina von Schlottersteinnel és Sean de Winzerrel a fedélzeten – előadott Strangert követően az egybegyűltekkel azt is megosztotta, hogy a helyi forgalom most nem volt a barátjuk, és szinte gyalog gyorsabban odaértek volna a Hajóra. Ezen a ponton talán már el is hitte, hogy innentől minden sínen lesz, megérkezett a színpadra basszusgitáron Mario Usai is, és belecsaptak a Love Got Lostba. Utána azonban olyan történt, ami végleg meghatározta a koncert vezérfonalát.


Na jó, ne dramatizáljuk túl a helyzetet, csupán Ronny gitárja koppant egy hatalmasat a földön, de mindez remek apropót nyújtott, hogy ezen agonizáljon – természetesen a maga fanyar, ironikus, egyben rendkívül szórakoztató módján – egész este.. „Nem először fordul elő”, „ehhez MacGyvernek kell lenni”, „mostantól azt hiszem, nagyon óvatosnak kell lennem”, „nem vagyok túl vidám…ahogy a következő dal is azokról szól, aki nem túl vidámak…”, „ezzel a dallal most különösen azonosulok, Suffer”, „…már nincs is mit mondanom, elveszett a mojo-m – valahol itt lehet a földön” – csak úgy sorjáztak az önkritikus élcek.


Az elszakadt gitárhevederrel való keserédes kapcsolatának nehézségeit időnként – például a Blood Of Christ előtt – pár korty vörösborral enyhítette a frontember, aki amúgy még 1983-ban, Hollandiában alapította a dark wave úttörőjeként számon tartott bandát. A műsor gerincét 13 szerzemény adta, a kabátokért azonban korai volt még elrohanni a vadiúj Fire és a negyven pluszos A Day után. A zenekar az első visszataps után négy – köztük a szintén extra friss Broken Heart és az ikonikus Louise – dallal hálálta meg a bizalmat. Ezt követően sokan már tényleg szedték a sátorfájukat, pedig még három plusz szerzemény, és egy hosszas búcsúzkodás erejéig másodszor is visszatért a színpadra a Xymox, így hiányérzete legfeljebb annak lehetett, aki nem csekkolta előre a setlistet.
Szöveg és fotók: Máté Évi