A 2026-os év első komolyabb metal buliját rendezték meg egy január végi kedd este a Papp László Budapest Sportarénában. A Live Nation jóvoltából egy rendkívül erős metalcore trió, egyfajta mini fesztivál érkezett Budapestre.
A fő fellépő a már hazánkban jól ismert brit Architects volt, akik első ízben adtak arénás koncertet nálunk. Őket már számtalanszor láthatta a hazai közönség, de most nem érték be a Budapest Parkkal, a legutóbbi, három évvel ezelőtti koncertjük után meglépték a legmagasabb szintet is. A két vendégzenekar szerepét a francia Landmvrks és a mostanában egyre inkább felkapott szintén angol és rejtélyes maszkos brigád, a President töltötte be. A franciákat második alkalommal láthatta a hazai közönség: két éve az Akvárium Klubban adtak egy fantasztikus koncertet, míg a másik előzenekar első ízben lépett az Aréna színpadára.
Az átlagosnál is kicsit lassabb beengedés után egyből el is foglaltuk a helyünket a nyitó banda koncertjére. A mindössze tavaly indult brit maszkos brigád énekese a korábban a Busted és Fightstars soraiból jól ismert Charlie Simpson volt. A zenekarnak jelenleg egyetlen EP-je (King of Terrors) és hat száma van, melyet teljes egészében eljátszottak a rövid és tömör koncertjük alatt. A zene kifogástalanul szólt, az énekes részek és a hangszerelés is nagyon rendben volt, rutinos zenészek képét mutatta a teljes zenekar. Látszik, hogy a formáció ugyan új, de a színpadi rutinjuk már a korábbi bandáikból megvan a tagoknak. Charlie fantasztikus énekes, a tiszta témák, a sikolyok és a hörgések is stúdió minőségben szóltak. A nyitó személyes kedvenc, a klipes Fearless után következett a Dionysus, a Rage, majd a Conclave, a Destroy Me, és végül zárásnak az In the Name of the Father. Rövid, tömör és precíz, kicsit talán túl steril koncertet kaptunk. Reméljük hamarosan érkezik az első nagylemezük, és egy hazai klubkoncertet is kapunk.
A rövid átszerelés után a francia Landmvrks következett, a marseille-i brigád valósággal berobbant a színpadra. Az énekes Florent Salfati egy rappes betéttel indította a Creature sorait, a közönség pedig egyből vevő volt a zenekarra, már az első szám alatt elképesztő pogó és darálás indult be a közönség soraiban. A vizuál minimális volt, cserébe elképesztő dörejjel megszólaló ritmusszekciót kaptunk Kévin D’Agostino dobostól és Rudy Purkart basszertől, valamint Nicolas Exposito és Paul Cordebard gitárosok is egyszerre hozták végig az intenzív témákat és vokálokat.
A Death után következett a Line in the Dust a gyönyörű tiszta énekkel, melyet a közönség nagy része együtt énekelt a zenészekkel. A műsor főleg a legújabb, The Darkest Place I’ve Ever Been album számaira épült, a picit lazítósabb Sulfur és a La Valse du Temps is az új lemezről szólt. Utána viszont ismét zúzósabbra kapcsoltak a záró Rainfall, a Blood Red és a Self‑Made Black Hole hármassal, mely alatt circle pitet, mosholást és wall of death-et is láthattunk a fő attrakcióra kellően bemelegítve a közönséget.
Az Elegy és a Whiplas kettőssel indítottak elképesztő energiákat megmozgatva a színpadon. Sam Carter hangja élőben is elképesztően szólt, a műfaj egyik legjobb énekese a brit zenész. A tiszta és hörgős részeket is kiválóan hozta. Dan Searle, eredeti tag dobos és Alex „Ali” Dean basszusgitáros felelt a kiváló és tűpontos ritmusszekcióért, valamint Adam Christianson a gitáros témákért, rajtuk kívül két turnézenész, Martyn Evans gitáros és Ryan Burnett billentyűs alkotta a zenekart az este.
A When We Were Young és a Black Lungs képében két dallamosabb szám következett, majd a Curse szintén a legújabb lemezről, melyet az egész aréna együtt énekelt Sammel. A Deep Fake zakatoló dobtémáit követően az este során egyetlen alkalommal a régebbi lemezek kerültek terítékre. A Lost Forever // Lost Together lemezről megkaptuk a Red Hypergiant és az ikonikus Gravediggert, a régebbi rajongóknak ezzel a két számmal kellett beérniük most. Titkon reménykedtem, hogy ennél régebbi tételeket is kapunk, de ez most elmaradt.
A napokban videoklipet kapott Broken Mirror és a Brain Dead következett szintén az új lemezről, előbbiben a hidegrázós refrén, utóbbiban pedig a vokálokba beszálló Florent Salfati a Landmvrksból volt emlékezetes. Az érzelmesebb Everything Ends és Gone with the Wind kettőse alatt előkerültek a mobiltelefonok fényei, ezt követően pedig ráfordultunk a zúzós záró kettősre: a zenekar egyik legnagyobb slágere, a Doomsday és a Blackhole zárta az estét, hogy aztán a visszataps után a ráadásban még kapjunk egy új lemezes Seeing Redet és egy megasláger Animals-t. Kiváló és súlyos lezárása volt az estének a ráadásblokk.
Az Architects bizonyította ezen az estén, hogy a súlyosabb hangzású modern metal zenéknek hazánkban is van létjogosultsága és közönsége a legmagasabb szinten.
Szöveg: Hajdú Tamás
Fotók: Máté Évi
no images were found
