1985-öt írunk az Egyesült Államokban, amikor is a hivatalos datálás szerint a nyugati parton megalakult a hamarosan a világot teljesen felforgató hírhedt brigád, a Guns N’ Roses, a keleti parton pedig egy másik műfaj nagyágyúja, a Public Enemy. Röpke negyven év elteltével pedig összeért a két csapat útja, többek közt Budapesten is, július 15-én a Puskás Arénában.
Míg a Studio 54 a tehetősebbek csillogó, hedonista játszótereként funkcionált, az undergroundban a különböző szubkultúrák kreatív arcai csoportosultak New York utcáin. Az old school hip-hopot kezdte felváltani a new school, és elérkezett a stílus arany korszakának is nevezett éra. Ennek egyik kiemelkedő formációja volt a Public Enemy, amit az a Chuck D és Flavor Flav alapított, akik még Long Islanden, az Adelphi University-n ismerkedtek meg egymással, ’88-ban pedig kijött egyik legnagyobb slágerük, a Don’t Believe The Hype.
Mindeközben a Sunset Stripen pezsgett az élet: nagy hajak, kis szoknyák, szűk nadrágok, tűsarkú cipők, drog, pia, groupiek…A Troubadourban pedig bemutatkozott minden idők egyik legveszélyesebb bandája, a Guns N’ Roses. A többi pedig már történelem…
Hogy pontosan mi is hozta össze 2025-re a két csapatot a kerek, 40-es évfordulókon kívül, az rejtély – bár a Terminátor 2-höz mindkét brigád köthető így vagy úgy –, minden esetre a május elsején Dél-Koreában indult nem túl tipográfia-barát elnevezésű Because What You Want & What You Get Are Two Completely Different Things Tour körút egyes európai állomásain – az amúgy közben önálló bulikat is adó – Public Enemy a Guns N’ Roses különleges vendége. (Korábban a Rival Sons töltötte be ezt a szerepet, és hamarosan lesz majd két állomás, ahol a Sex Pistols zúz majd a GN’R előtt.)
Hogy milyen csodás elegyet alkothat két stílus találkozása, arról már tanúbizonyságot tett Chuck D az Anthraxszel, amikor is 1991-ben kijött a – most is elhangzott – Bring the Noise thrash metal/rap verziója, bár ekkor még nem biztos, hogy fel volt minderre készülve a nagyközönség. A GN’R tagokat is sorra fedezhettük fel az elmúlt hetekben Public Enemy pólókban, feltételezhetően nem azért, mert elfogyott út közben a tiszta ruhájuk, és kénytelenek lettek volna vendégük mörcséből kunyerálni. A gesztus pedig kölcsönös, Flav Guns N’ Roses pólóban lépett színpadra Budapesten, még ha giga ékszerei nagyrészt el is takarták az ikonikus logot.
Ha minden igaz, a PE eddig csupán egyszer járt hazánkban, két évvel a Guns hazai debütálása után, 1994-ben, de ahogy az várható volt, a 18.00-ra kiírt kezdés, aminél még ráadásul öt perccel korábban robbantak színpadra, és a csupán szűk 50 perces bemelegítő szerepkör kevés igazi fanatikust vonzott. Amúgy is viszonylag szűk keresztmetszet lehet csak, akik mindkét csapatot komálják, főleg, ha sajnos a stadion nagy része még a főbandára is csak divatból kíváncsi.
Mindezek ellenére élmény volt Chuck D-éket élőben látni, már annak idején a Red Hot Chili Peppers előtt is kiválóan működött Nas bulija, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy Slashék előtt is rappel hangolódhatunk a hazai állomáson. Az érdeklődés hiányának pedig megvolt az az előnye, hogy ekkor még a sima állóból is jól el lehetett látni a színpadig, és hely is akadt bőven mozogni, de az a hátránya is, hogy baromira visszhangzott ekkor még a Puskás.
A már említett Don’t Believe The Hype-ot hiányoltam kicsit, de a bulira nem lehetett panasz, és még a rockereknek is próbáltak a kedvükre tenni egy-egy AC/DC és Queen bejátszással, több-kevesebb sikerrel, de azért öröm volt kiszúrni pár Public Enemy pólós/sapis egyedet az ekkor még egészen gyér tömegből. Most is felvonult a színpadra az S1W (Security of the First World) a szokásos katonai szerkóban, valamint két DJ, két empty mic és egy dobos a két alapító főhős mellett. A záróakkord Fight the Power és nem sokkal előtte a Public Enemy No. 1 is élményszámba ment, ahogy az egész koncert hangulata.
Az egyenlőségről tartott duma mondjuk talán jobban átjött volna, ha nem választja el egy kordon a tehetősebbeket (persze biztos akadt olyan is, aki sokat spórolt az élményre) azoktól, akik örültek, ha sima állójegyre össze tudtak kuporgatni – hogy a csillagászati büféárakról ne is beszéljünk –, príma lépés lenne, ha legalább az ilyen csapatok megszüntetnék ezt a fajta szeparációt, de persze tudjuk, itt most nem ők voltak a főszereplők.
A Guns N’ Roses is igazán megfontolhatná azért ezt a koncepciót, és akkor talán azok élvezhetnék közelről kedvenceiket, akik valóban szeretik és ismerik a bandát, nem csak unottan, fanyalogva állnak végig – vagy járkálnak ki-be pereccel a kezükben – egy közel három és fél órás bulit, hogy aztán kiposztolhassák a Guns-pólós szelfijüket, és hogy hallották a November Raint vagy a Welcome To The Jungle-t. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy a publikum nagy hányada ilyen egyedekből állt, egyszerűen rossz volt nézni a fancsali, vagy épp semmitmondó arcokat, és rengeteget elvett a hangulatból, hiszen mégis csak egy közösségi élménynek kellene lennie egy ilyen stadionkoncertnek, ahol közel 40 ezer ember szíve együtt dobban. Ez itt most elmaradt.
Itt bizony nem érződött a napfényes Kalifornia, a Strip, a Rainbow, vagy a Whiskey szelleme, alig-alig akadt pár stílusos arc, ha nincsenek a zenekaros pólók, nem biztos, hogy az embereket elnézve bárki is kitalálta volna, hogy melyik zenekar is lépett itt fel.
A setlist gerincét most is az elmúlt években megszokott dalok adták, de külön örültem, hogy a Spaghetti-lemezről most két olyan ütős feldolgozás került terítékre, mint az Attitude – éljen Duff! – és a Human Being, és persze nagyot ütött a Double Talkin’ Jive is, egyfajta mentsvárként, ha már Don’t Damn Me-t úgyse kapunk. A birminghami búcsúbuli óta egy kis Sabbathot is kapunk koncertről koncertre kuriózumként, most a Sabbath Bloody Sabbath volt terítéken, ami szerencsére tök jól áll a zenekarnak. Az elején a Bad Obsession / Mr. Brownstone páros hiába durrant szintén nagyot, érthetetlen közöny fogadta ezeket a dalokat is, ahogy a setlist körülbelül 90 százalékát. Egy Loaded nóta sem lett volna rossz, ha már az új dobost onnan igazolták, de ne legyünk telhetetlenek, a Coma hiánya viszont fájó volt azért.
Továbbra is becsülendő, hogy jó másfél órás slágerparádék helyett estéről estére bő három és fél órát játszik a zenekar, azon kevesek közé tartozom, akik kifejezetten élvezik ezeket a hosszú koncerteket. Axl hangja sem volt vészes, bár sajnos messziről az energiák kevésbé jönnek át, ami nagy hátránya az ilyen stadionkoncerteknek, ha csak nem olyan látványos buliról van szó, mint egy Rammstein koncert, vagy egy Imagine Dragons, egységes állóhellyel, hosszú kifutóval, középső színpaddal. Innentől pedig csak ismételni tudnám magam, ahogy már két éve is megírtam, a dalok ismét győztek, a közönség viszont erősen megbukott, bár azt se felejtsük el, hogy ők töltötték meg a Puskást, nélkülük talán ez a koncert se jöhetett volna létre.
Szöveg, fotók: Máté Évi
(A Guns N’ Roses nem engedett helyi fotóst, képeink telefonnal készültek.)
A koncerten elhangzott dalok:
Welcome to the Jungle
Bad Obsession
Mr. Brownstone
Chinese Democracy
Live and Let Die (Wings feldolgozás)
You Could Be Mine
Yesterdays
Shadow of Your Love (először ezen a turnén)
Locomotive
Used to Love Her
Sabbath Bloody Sabbath (Black Sabbath feldolgozás)
Estranged
Absurd
Perhaps
Sorry
Double Talkin’ Jive
The General
Knockin’ on Heaven’s Door (Bob Dylan feldolgozás)
Attitude (Misfits feldolgozás) (Duff énekel)
There Was a Time (először ezen a turnén)
It’s So Easy
Rocket Queen
Prostitute
Civil War
Slither(Velvet Revolver feldolgozás)
Slash Guitar Solo
Sweet Child o’ Mine
November Rain
Madagascar
Human Being(New York Dolls feldolgozás)
Nightrain
Paradise City
