Épp harminc éve járt nálunk először az aktivista zenész, aki 15 év után – amikor is a megboldogult VOLT Fesztivál közönségét mozgatta át – tért vissza hazánkba. Másfél dekád nem kevés idő, így az sem meglepő, hogy a Budapest Park teljesen megtelt szombat este, a kissé matiné hangulatú, de ennek ellenére rendkívül ütős koncertre.
Pár éve a zenész maga nyilatkozta, hogy este 9-kor már leginkább az ágyat szereti nyomni, így ha ez most nem is jött össze neki, azért viszonylag korán, a kiírtaknak tűpontosan megfelelve, 20:05-kor lépett színpadra. Moby azt se rejtette véka alá, hogy szereti kiszolgálni a rajongói igényeket, így egy igazi best of programot várhattunk tőle. Ennek gerincét 1999-ben kijött sikerlemeze, a Play dalai adták, kezdésnek is erről kaptunk egy tökéletes buliindító nyitótételt, a Bodyrockot, a Park pedig egy csapásra át is alakult egy hatalmas táncparketté.
A hőség – amit persze a vegán főhős se tudott szó nélkül hagyni – mellett a nagyobb szórakozóhelyek brutális árai sem tesznek jót az előbandáknak manapság, ez alól a Park sem kivétel. Hol vannak már a jó kis felvezető koktélakciók! Mindennek részemről – és a korán érkezők beszámolói alapján ezzel nem voltam egyedül – szombaton a Palo Canto nevű formáció lett az áldozata: a Cloud 9+-ból ismert Tóth Bertalan és a Belau-s Kedves Péter fúziós techno projektje vezette ugyanis egyébként fel Moby buliját.
No de vissza a fő csapáshoz: nem volt nehéz kitalálni, mely dal is következik, miután a második tracket David Lynch emlékének ajánlotta Moby. Természetesen a Twin Peaks betéttel operáló Go csendült fel, ahol az eredetileg filozófia professzornak készült előadó a gitárt kongára cserélte. A koncert során amúgy hol hathúroson, hol szintin, hol ütős hangszereken játszott, a főéneket pedig gyakran a két kiváló és magával ragadó vokalista, Nadia Christine Duggi és India Carnegie vitte el.
Az előbbi hölgy adta elő azt a megindító, Moby által egy szál gitárral kísért Heroes-feldolgozást is, ami előtt néhai barátját, Bowie-t a valaha élt legjobb zenésznek nevezte az amúgy Richard Melville Hall néven, 1965-ben született sztár. Kár, hogy ez a csodás tiszteletadás kissé egyoldalúan sült el, legalábbis a körülöttem álló tahók munkahelyi sztorijai helyett én biztos, hogy szívesebben hallgattam volna a gyönyörű átiratot… Egyúttal meg is lett a következő slágerre az aktuális válasz, Why Does My Heart Feel So Bad? – ezt persze már mindenki kívülről fújta, ahogy a Moby-klasszikusok többségét is.
A Flower (Find My Baby) alatt saját bevallása szerint is gyerekkori álmát éli ki Moby – ha nem is ő a világ legnagyobb húrnyűvője, kedves pillanata volt az estének, ahogy saját magát egy kis szólózáshoz juttatta. Valljuk be, aki olyan dalokat jegyez, mint a We Are All Made Of Stars, a Honey, vagy a Natural Blues – melyek a Parkban is elhangzottak –, az meg is érdemel ennyi „énidőt” a színpadon. Ez utóbbi szerzeménnyel azonban sajnos el is érkeztünk a fináléhoz.
A rekkenő hőségben nem volt nehéz felidézni Thaiföld hangulatát, még ha a Maya Bay felfedezése helyett nekünk csak az aszfaltból áradó forróság jutott. Ennek ellenére azért a Moby buzdítására előkerült világító telefonvakuk segítségével igazán különleges hangulatban élvezhettük végig a The Beach jól ismert betétdalát, a Porcelaint, a ráadás első darabjaként.
Én személy szerint szeretem ténylegesen „kint hagyni a valóságot”, és elmerülni egy-egy koncert, szórakozóhely külön kis világában, de tudjuk, hogy Moby hitvallása nem egészen ez. Némi politizálás után azonban szerencsére gyorsan visszakerült a főszerep a zenére, hogy még két dal erejéig elvarázsoljon minket a művész és zenekara.
Apropó zenekar, a két látványos vonós, az elektromos csellón zenélő Maya Paredes, valamint az elektromos hegedűn játszó Andrea Whitt vizuálisan is sokat dobott a látványon, rajtuk kívül pedig dobon Tripp Beam, basszusgitáron/szintin/gitáron pedig a multi-instrumentalista Jonathan Nesvadba tette teljessé a színpadi felállást. Egy kis plusz hangerőt nem bántam volna, illetve oldalról néha nem igazán lehetett hallani Moby gitárját, de összességében ezek a nüanszok nem vettek el az élményből szinte semmit.
A zárás igazi party-hagulatban telt a Lift Me Uppal, majd a Feeling So Reallel, a másfél óra azonban gyorsan elröppent. Az elején még bíztam benne, hogy a korai kezdés egy hosszabb, este tízig kitartó bulival kecsegtet, azonban maradt a 90 perc, amire viszont nem lehetett panasz. Egy kerek, látványos, slágerekkel teli, rendkívül pozitív töltetű koncertet kaptunk. Jól tette Moby, hogy visszatért a turnézáshoz, csak remélni tudjuk, hogy megmarad a lelkesedés, és hamarosan újra hazánkban köszönthetjük.
Szöveg, fotók: Máté Évi
(Képeink a helyszínen mobiltelefonnal, illetve Moby korábbi hazai koncertjein készültek.
