A progresszív indie zene találkozása az alternatív kemény rock sötétségével – a Dead Poet Society hatalmas hévvel mutatta meg második, Fission című nagylemezét a hazai közönségnek. A Los Angeles-i srácok előtt a kanadai Ready The Prince melegítette be a terepet.
A viszonylag fiatal, kanadai Ready The Prince Steve DeCiantis énekes és Daniel Prada gitáros 2012-es gimnáziumi találkozásából született meg. A rockzenekar eddig egy lemezt és 3 EP-t tudhat maga mögött, az énekes bevallása szerint jelenleg még merch termékeik sincsenek, mindössze ingyenes matricákkal turnéznak.
A három srác mindezek ellenére, meglepő magabiztossággal uralta a színpadot, az energikus rockzene hamar feltüzelte a leginkább tizenévesekből és harmincasokból álló tömeget. A tinik közül akadt, aki annyira élte a bulit, hogy köptetős üvegben és egyéb kis műanyag flaskákban csempészett be töményt a koncertterembe. Nekik biztos nem volt gond a bemelegítéssel.
A felfokozott hangulat sajnos a két zenekar közötti félórás átállás alatt kicsit leült. Ennek ellenére, Jack Underkofler énekes olyan hévvel érkezett meg a Dead Poet Society első, Hard To Be God című dalával, hogy egyenesen a tömegbe vetette magát egy kis stage divingra. Innentől pedig nem volt megállás, a második szám előtt nagy lelkesedésében véletlenül még a mikrofont is megfejelte.
A Los Angeles-i banda az előzenekarhoz hasonlóan szintén az újhullámos indie, alter rock zenekarok táborát erősíti. A frontember saját szavai szerint „heavy indie rockot” játszanak, ahol a progresszív indie zene találkozik az alternatív kemény rock sötétségével. A bostoni Berklee-n tanuló srácok 2013-ban alakították meg a bandát, most a januárban kiadott Fission című korongjukkal látogattak el az Akvárium kistermébe. Ugyan először jártak hazánkban, azonban a közönség nagy része betéve tudta az összes dalszöveget. Ezen maga a frontember is meglepődött, és rögvest meg is énekeltette az embereket az I hope you hate me. elején.
Az együttes hozta a lemez címét jelentő maghasadás erejét: Jack Underkofler énekesnek jól állt a frontemberi pörgetés, Dylan Brenner basszusgitáros jokeri arcmimikája pedig egészen gitárnyalogatásig fajult. Ehhez képest Jack Collins maga volt a megtestesült Buddha gitárjával, míg a kopasz Will Goodroad csak somolygott a dobok mögött. A koncert végén a circle pitben kavargó közönség – köztük az előzenekar frontembere is – tényleg darabjaira szakadt.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Máté Évi
