A brit popzene közel 50 éve fennálló intézménye, a Duran Duran eddig négy alkalommal lépett fel hazánkban. Az 1978-ban alakult csapat először listás sikereik csúcsán, 1988. december 6-án tette tiszteletét a néhai Budapest Sportcsarnokban, amikor idehaza a tinik között javában dúlt a „depeses” / „duranos” háború ádáz korszaka.
Jelen sorok írója már akkor mindenevő könnyűzenei belgaként mindkét csapat zenéjét (is) kedvelte, ám vidéki kiskamaszként erről a koncertről még csak annyi emléke van, hogy ámulva hallgatta B. Tóth László Poptarisznya című rádióműsorban a bulit szervező Multimédia nagyhatalmú menedzsere, Hegedűs László beszámolóját a vasfüggöny innenső oldaláról hihetetlen világsztároknak számító banda fellépéséről.
Csak a történeti hűség kedvéért: 2005 júniusában már a Papp László Sportarénában adta az akkor még eredeti felállású zenekar második budapesti koncertjét, harmadszor pedig napra pontosan 14 évvel ezelőtt, 2012. június 28-án lépett fel ugyanitt az addigra négytagúra redukálódott eredeti csapat. De ami számomra fontosabb: 38 év után végre élőben is láthatom a ’80-as években csak az NSZK-ból becsempészett Bravo magazinok képein megcsodált, akkor még extravagáns kinézetű zenekart. Nagyjából idáig jutottam a nosztalgikus emlékek visszaidézésében, amikor elkezdtem a színpad előterében lévő kiemelt álló szektorból az egyre gyülekező közönség szemrevételezését. Az erősen 50 pluszos átlag nem lepett meg, hiszen a nagyérdemű jelentős része azért jött, hogy a 30-40 évvel ezelőtti kedvenceik életművére szórakozhasson.
Az est felvezetése a nyolc év kihagyás után direkt erre az estére újra az eredeti felállásban színpadra lépő Compact Disco feladata volt, amit a csapat remekül meg is oldott. Lotfi Begiék valamennyi nagy slágerüket eljátszották, amit a közönség kitörő örömmel fogadott.
Felül a lépcső két oldalán a dobos Roger Taylor és a billentyűs Nick Rhodes, jobbra a két vokalista, a 2005 óta turnétag Anna Ross és a 4 éve csatlakozott Rachael O’Connor. Lent balra a basszeros John Taylor és az egyik legkeresettebb brit session-szaxofonos, Simon Willescroft, jobbra a gitáros Dom Brown, aki közel két évtizede a színpadi show-k stabil pontja, középen pedig maga a frontember, Simon Le Bon, aki csillogó vajszínű zakóban, fekete ingben, világos farmerben és fehér sportcipőben kezdett. Ekkor még szintén zakóban nyomta John Taylor és Dom Brown is, de természetesen ez a ruhadarab a hangulat és a hőfok emelkedésével nemsokára mindenkiről lekerült. Az urak közül a legjobban öltözött természetesen a mindig tüchtig Nick Rhodes volt, aki most is úgy nézett ki, mintha egyenesen valamelyik nagynevű divatház kifutójáról érkezett volna. A két vokalista hölgy fekete és fehér flitteres rövid ruhája pedig igencsak üdítően hatott a macsó környezetben.
A látványnál maradva a kevesebb néha több elvet követve a háttérben egy óriási, míg kétoldalt egy-egy kisebb ledfal gondoskodott róla, hogy a telt házas stadion legtávolabbi zugában is tökéletesen lehessen látni mindent, ami a színpadon történik. A vizuálok remekül passzoltak a dalok mondanivalójához: a teljesség igénye nélkül volt itt képregényszerű vetítés, tűzvihar, vörös szemű orkpofa, erotikus nőalak, antik szobrok, repülő csészealj, farkasember, szivárványos unikornis, pálmafák alatt suhanó sportkocsi. A koncert bővelkedett a magyar kapcsolódásokban, hiszen például a New Moon On Monday képi világa Szauder Dávid digitális képzőművész keze munkáját dicsérte.
Le Bon közönséggel való kommunikációja teljesen elfogadható mennyiségű volt, sőt, izgalmas és aktuális témákat is érintett. Miután külön-külön megénekeltette a budai és a pesti közönséget, persze aztán együtt is, az áprilisi választásokra utalva elmondta, hogy „Rátok figyelt a világ, és remek új kormányotok van!”, sőt még azt is megemlítette, mennyire szimpatikus neki Magyar Péter. Az Ordinary World előtt megemlékezett a venezuelai földrengés áldozatairól, de a Pride hétvégéjén előadott Free To Love-nak is egyértelmű üzenete volt.
A dallista gerincét a legnagyobb és így kihagyhatatlan Duran Duran slágerek alkották: Is There Something I Should Know?, The Wild Boys, A View To A Kill, Hungry Like The Wolf, The Reflex, Ordinary World, Come Undone, Notorious, (Reach Up For The) Sunrise, Girls On Film), de néhány kevésbé ismert, ám a setlistbe remekül passzoló dal is felcsendült: INVISIBLE, Careless Memories, The Chauffeur. Ez utóbbiban Simon Le Bon okarinán is játszott (magyarul talán a körtemuzsika lenne a találó kifejezés), de nem ez, hanem az outfitjének változása volt a legszembetűnőbb. Tengerészsapkájában és feszülős kék-fehér, keresztben csíkos pólójában úgy hatott, mintha a korosodó aputestű Fülig Jimmy ugrott volna be a koncertre. Lefogadom, nem ő a zenekarban a ketogén diéta feltétlen híve, de szemmel láthatóan mindez egyáltalán nem zavarta, és egyébként is, 67 évesen még így is baromi sármosan nézett ki.
Külön színfoltot jelentettek a feldolgozások/átiratok, mint az Evil Woman (Electric Light Orchestra), a Lonely In Your Nightmare / Super Freak (Rick James), White Lines (Don’t Don’t Do It) (Grandmaster Flash &Melle Mel), és a koncertet záró Psycho Killer (Talking Heads).
A ráadásra sem kellett sokat várni, hiszen rövid szünet után már Free To Love feliratú pólóban, akusztikus gitárral a nyakában tért vissza a frontember, hogy a közönség telefonjainak fénye alkotta digitális Tejút alatt játsszák el a lírai Save A Prayer című dalt. Végül pedig az önfeledt örömzenélésbe torkolló Rio zárta a bulit egy hatalmas szaxofonszólóval, visszarepítve mindenkit a kiindulási pontot jelentő ’80-as évekbe.
Setlist:
Free To Love (symphonic instrumental version)
1. Is There Something I Should Know?
2. The Wild Boys
The James Bond Theme (John Barry song)
3. A View To A Kill
4. Hungry Like The Wolf
5. INVISIBLE
6. Evil Woman (Electric Light Orchestra cover)
7. Lonely In Your Nightmare / Super Freak (aka Super Lonely Freak)
8. The Reflex
9. Ordinary World
10. Come Undone
11. New Moon On Monday (New Moon Dark Phase version)
12. The Chauffeur
13. Notorious
14. Free To Love
15. White Lines (Don’t Don’t Do It) (Grandmaster Flash &Melle Mel cover)
16. Careless Memories
17. Planet Earth (preceded by band introductions)
18. (Reach Up For The) Sunrise
19. Girls On Film / Psycho Killer (Talking Heads cover)
Encore:
20. Save A Prayer
21. Rio
Szöveg: Majsa Tibor
Fotók: Máté Évi
no images were found
