Ismét IHM koncert – ez a hír kábé elég is volt a dupla telt házhoz, mármint ahhoz, hogy az eredetileg péntekre tervezett koncertet szombaton ismételni kelljen, természetesen mindkét estére pikk-pakk elkapkodták a jegyeket (bennem is volt némi félsz, hogy szombatra sikerül-e behúzni, de sikerült). Kvlt, na, nincs mit ezen ragozni, és aki valaha valamilyen közösséget érzett a kétezres évek első másfél évtizedének egyik legizgalmasabb zenei világú csapatával, annak bizony nem volt sok ideje tétlenkedni.
Az igazat megvallva nem tartom magam a banda szó szoros értelemben vett rajongójának. Ismerem a lemezeiket, az elmúlt huszonévben többször láttam őket koncerten, kis klubokban maroknyi ember előtt, fesztiválokon sok ember előtt, mégsem lett szoros a barátság. Persze a tisztelet az más, hiszen elég különleges produkciót szállítanak kezdetektől a srácok, de igazából sose hittem, hogy egy ilyen komplexen anti-slágeres és ennyire „agyas” szövegekkel spékelt muzsika ekkora tömeget fog megmozgatni. A szakma viszont rég a keblére ölelt őket, hiszen kétszer is elnyerték a Hungarian Metal Awards Hang-Súly „év lemeze” díját (2005, A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás (megosztva a Remorese – Harc! c. lemezével); 2008, A kényelmetlen lemez). Az elmúlt 11 évben felnőtt egy generáció, amely sosem láthatta őket élőben, meg persze ott voltak az élemedett korú iszapszemű ősfanok, adott volt tehát a felfokozott érdeklődés.
Direkt negligáltam a kommenteket, beszámolókat a pénteki estéről, így minden a meglepetés erejével hatott. Ugyan írhatnék ide setlistet, de nem fogok, itt megtalálható, mert ezt a koncertet egyben tudom csak nézni. Az pedig nagyon kerek egész. Oké, előtte mindent megtettek, hogy idegbe’ tegyenek mindenféle kilencvenes évekbeli magyar popslágerek, meg random közéjük csempészett Tankcsapda dalok sulykolásával, de mivel rengeteg rég nem látott ismerőssel futottunk össze és váltottunk pár szót, így annyira nem viselt meg a dolog, hehe. A heringezés már annál inkább…
A kis csúszással induló program már az első másodpercekben nem hagyott kétséget afelől, hogy alaposan ráfeküdtek a dologra, vetítés, zene, hangzás, minden klappolt és a srácok közötti kémia (helló, Rosenkreutz!) is láthatóan működött. Az első nagy közönségéneklés a másodikként elhangzó Közelítő távolítónál érkezett, amikor egy emberként dörögte a közönség a refrént Palikával, majd utána szépen sorjáztak az életmű veretes darabjai. Én meg csak álltam és bámultam, hogy évtizednyi idő után is régi jó ismerősként köszönnek vissza a dalok (a finom elektronikával kísért Az orionaranyadért nagyon eltalált) és hogy a srácok tényleg beleteszik a lelküket is a produkcióba. A 13 plusz két ráadás számos műsor talán karcsúnak tűnhet, de hát nem Ramones-féle másfél perces szösszenetekben utaznak. Természetesen a csúcspont a Tavaszi nemződüh volt és tisztára libabőr, ahogy egy emberként énekelt a Dürer nagyterem és bár fentebb anti-slágerest írtam, ez bizony a csapat slágere, bárhonnan nézem.
A ráadásban aztán jött az, amit csak titkon reméltem: a Jósolni bélből után a végső energiák felszabadítására az eredetileg a VHK által jegyzett Aláírhatatlan történelem. Hah, na ez élőben kegyetlen volt, az IHM borultsága vegyítve a VHK őserejével, totál katarzisban hullámzott a terem az elejétől a végéig! Tényleg méltó zárása az estének, amely után ismételten meg kellett állapítanom, hogy az IHM nálam koncerten működik igazán. Bár lehet az élményt hamarosan polcra is lehet majd tenni, mert az elejtett infómorzsák szerint ennek a két estének a lenyomata élő lemez képében is megjelenik majd. Legyen így, addig pedig csapjatok rá A kényelmetlen lemez tripla korongos vinyl verziójára, megéri a pénzt, pazar kiállítású kiadvány, rajongóknak kihagyhatatlan.
Szöveg: Pál Szabi
Fotók: Máté Évi
