„Minden turnét Budapesten kellene zárni” – jegyezte meg Call Me Karizma november 3-án a Turbinában, amikor is utolsó állomásához érkezett tavaszról őszre halasztott európai turnéja, ahova egy szintén amerikai és egy olasz banda, a JADY és a Stain The Canvas kísérte el Morgan Francis Parriottot és kétfős zenekarát.
Nem megszokott felállással – dob és ének – robbant a színpadra a kiírtakhoz képest némi késéssel, füst és vakító fénycsóvák kíséretében az Ohióból származó JADY. A jelző nem véletlen, egy másodpercig sem érződött, hogy ez még csak az első előzenekar, olyan energiával vette be a színpadot és énekelt az első sorokat már most masszívan befoglaló rajongók képébe Jarrett Doherty frontember.
A második dalra – Rose Colored Lenses – már egyenszemüveget is öltött a két srác – az énekes egyik lencséje hamar meg is adta magát és a közönségben landolt –, félórás műsoruk pedig rendesen megmozgatta a nagyérdeműt: volt karlengetés, ugrálás, minden, ami teljessé tesz egy koncertet. Azért valahol hiányzott – főleg a show közepén előadott basszusra épülő funky-s dalnál – az élő hangszeres játék, és az is egészen vicces volt, amikor szépen egyenként húzta be a különböző hangszeres sávokat a zenébe a frontember, de egy ilyen kis színpadon, underground klub környezetben így is működni tudott a dolog.
„Can we make this night memorabe?” – hangzott el már most a kérdés a srácoktól, ami aztán ott lebegett az egész buli fölött. Bár Jarrett egyből hozzátette, hogy az előző 12 állomás közönsége igencsak magasra tette már azt a bizonyos lécet, úgyhogy fel van adva a lecke, de már itt biztosra vehettük, hogy a hazai közönség jelesre fog vizsgázni.
A Stain The Curtainben ugyan már több volt a hangszeres, a hd azért ettől függetlenül náluk is nagy szerepet kapott, metalra épülő, egészen eklektikus zenéjüket nem kevés háttérsávval toldották meg. Az egészen fiatalnak tűnő srácok saját bevallásuk szerint is kissé már szét voltak esve így a körút végére, de ennek ellenére is könnyedén megmozgatták a termet, ami lassan kezdett teljesen megtelni.
„Maybe you’re not ready for a metal concert” – jegyezte meg Bryan Marte, miután első, mosholásra buzdító kísérlete nem ért el teljes sikert, és bár ránézésre nem épp azok a tipikus egymást szétszedő arcok gyűltek össze a Turbinában, végül páran csak rákaptak a pogóra, akiket meg is kellett kérni, hogy azért vigyázzanak egymásra.
Kicsit kár, hogy az ezt követő rövid átszerelésre elnémult a terem – már ami az ilyenkor bejátszandó háttérzenéket illeti –, Phil „Ouwop” Alvarez gitáros meg is jegyezte mindezt kütyüjét állítgatva. Nem sokkal később aztán az emberek moraja is szépen elcsendesült, a szünetben nyomkodott telefonok pedig videó üzemmódban várták – mintha csak kötelező lenne –, hogy színpadra lépjen az este főhőse, Call Me Karizma.
A Minnesotából származó, lassan tíz éve működő előadó nevéhez eddig három nagylemez fűződik, turnén pedig a már említett Phil Alvarez és Noah Bouhadana dobos kísérik, bár ez a megfogalmazás nem is teljesen fedi a valóságot. Mindkét zenész mondhatni külön show-t nyom le koncertről koncertre, látványos, energikus játékkukkal vizuálisan is rendesen hozzátesznek a produkcióhoz, kár, hogy a Turbina meglehetősen alacsony színpadán inkább csak az elől állók lehettek mindennek szemtanúi. Az energia viszont egészen biztosan nem állt meg a terem első felében: gyakorlatilag az egész klub egyként ugrált, üvöltötte a szövegeket, vagy kapcsolta fel mobilfényeit, amikor a frontember erre kérte őket.
Karizma fülmonitorával az elején ugyan még akadtak problémák, hol túl hangosan hallotta magát – „ennyire azért nem vagyok odáig magamért”, jelezte a hangosítónak – hol már túl halkan, azonban pont olyan hamar vedlette le ezt a problémát, mint felső ruházatát. A gyorsan lekerülő, biztosítótűkkel tarkított fekete zakó után nem sokkal már szinte teljesen átlátszó fekete felsője is csak emlék maradt, és félmeztelenül tolta le az egészen forró hangulatú bulit innentől, rajongói legnagyobb örömére.
A trió tavaly már nagy sikert aratott a Szigeten, Call Me ki is faggatta menet közben a nagyérdeműt, hogy ki vett részt azon a fellépésén, és mi alatt érezhetően mindet beleadott turnézáró show-jába, azt is elárulta, hogy jövő nyáron vissza fog térni hazánkba. Bár egyórás bulit ígért még az elején a rapper/énekes, végül olyan 75 percet játszottak, az egészen emos fílingű záródalok előtt pedig crowd surfre és hasonló „őrültségekre” bízhatta rajongóit. „Egyszer élünk” – jegyezte meg egy újabb löketet adva az amúgy rendkívül lelkes és aktív közönségnek. Már csak azokat a fránya mobilokat kellene elengedni…
Szöveg, fotók: Máté Évi
